Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Szilágyi Márton: Arany János (1817-1882)

hogy e czélomat, ha bár évek folytáni kitartás, nélkülözés által, valósíthassam. Háztartásom meg lön szorítva, bár jövedelmem szaporodott: itt Pesten, a mulatság és látvány fészkében, minden ily költség teljesen kerülve. Összeszedtem némely apró tőkéimet, aranyaimat, eladtam szalontai telkemet, s ime úgy találtam, hogy egy akkora darab birtokot megvehetek, mely elégséges arra, hogy Szalontán »mint magam szegénye« megélhessek nőmmel együtt. Még csak, az eladott helyébe, egy kis ház szerzése volt hátra: terveztem, alkudoztam, építettem erősen. S most!....” A házvásárlás tervezgetését drasztikusan megtörte az első gyermekét világra hozó fiatalasszony váratlan halála 1865-ben. A feldolgozhatatlan gyászon kívül hamarosan komoly gondot jelentett a másodszor is megházasodni kívánó vő helyzetének rendezetlensége, aminek a vége az lett, hogy Aranyék inkább magukhoz, Pestre vitték az unokát, Piroskát. Arany ismét a család terhének engedvén, újra s véglegesen le kellett mondjon a számára ekkor már persze elsősorban nosztalgiáiban élő, s nem jelen állapotában ismerős Szalontán való életről, ami egyébként nyilván valamiféle nyugdíjba vonulást és teljes mértékben az írói alkotásnak szentelt periódust jelenthetett volna.

Aranynak az akadémiai főtitkárság a második társadalmi beérkezést jelentette: az 1840-es években változhatatlannak mutatkozó honorácior lét után egy minőségileg más társadalmi szerep betöltését. A jelek szerint azonban itt nem érezte otthonosan magát, s az innen való kilépés már nem is sikerült önerőből. Inkább a további társadalmi emelkedés előtt nyílt út. Fölmerült ugyanis egy másik lehetőség, amelynek a jelentőségét voltaképpen az eddig látott mobilitási stratégiák történetéből mérhetjük föl: amikor Arany 1867-ben megkapta a Szent István-rend kiskeresztjét, olyan lehetőség nyílt meg előtte, amely felmenőinek törekvéseit s saját pályáját is megkoronázhatta volna. Hiszen az uralkodótól adományozott kitüntetés azt is magában foglalta, hogy a díjra érdemesített személy kérvényezhette volna a bárói címet - azaz nem egyszerűen nemessé, hanem kifejezetten arisztokratává, illetve ezzel együtt főrendi házi taggá válhatott volna. Éppen ezért sokatmondóak Arany megszenvedett és őszinte erkölcsi dilemmái a kérdés kapcsán: ráadásul úgy, hogy Arany nem aközött őrlődött elfogadja-e a kitüntetést vagy sem (ez annak jellege miatt nem is volt reális alternatíva, hiszen a rendjelet nem lehetett visszautasítani, mint ahogy átvételét sem megtagadni, hiszen nem volt nyilvános, ünnepélyes átadása), hanem azt mérlegelte,

21