Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Szilágyi Márton: Arany János (1817-1882)
terminológiával: az „irodalmi Deák-párt’-ot). Arany Pestre juttatásában kétféle terv érvényesült, s ezeknek az együttes megvalósítása kecsegtette a költőt a megélhetés lehetőségével: az egyik egy olyan irodalmi lap alapítása, amelynek Arany lenne a főszerkesztője, a másik az ismét működni kezdő Kisfaludy Társaság vezetői pozíciója. Láthatólag mindkettő a korabeli intézményrendszer kulcsszereplőjévé tette Aranyt - aki egyébként alkatilag nem volt alkalmas ilyesféle feladatokra, s húzódozott is tőlük rendesen. Ahogyan Kerényi Ferenc találóan megfogalmazta. „Más kérdés, hogy a gondos-pontos, aggályosán adminisztráló Arany nem annyira irodalompolitikai hatalom lett a Kisfaludy Társaságban, mint a hétköznapok felülmúlhatatlan szorgalmú robotosa.” Persze Arany is tisztában volt azzal, hogy az, ami vele itt történik, példátlan presztízsemelkedés - de ezt is, legalább leveleiben, anyagi oldalról igyekezett értékelni, azaz abból a szempontból, mennyire teszi lehetővé számára és családjának a pesti megélhetést. Arany társadalmi státuszában éppen az 1860. évi Pestre kerülés hozott újdonságot: az 1840-es évek stabil honorácior helyzetéből az írói siker hatására úgy volt képes kimozdulni, hogy immár polgári természetű kulturális intézmények irányításában vállalhatott részt. Talán ez mutatja a legvilágosabban a Magyarországon a 19. század második felében végbemenő hangsúly-áthelyeződést, amely az irodalom megnövekedett társadalmi presztízsében ragadható meg. Persze Arany kivételes helyzetét mutatja, hogy éppen az ő esetében mozdultak meg jelentős segítő erők - ellenpontként érdemes arra gondolnunk, hogy Arany jóbarátja, Tompa Mihály esetében nem volt közösségi akarat a vidéki elszigeteltségéből az irodalmi-kulturális központba való eljuttatására. Hasonló példa az Erdélyi Jánosé, aki száműzetésnek élte meg sárospataki életét, s minden vágya a központba való elkerülés volt - s amely aztán korai halála miatt mégis elmaradt. S azt is érdemes mindehhez hozzászámítani, hogy ehhez ekkor és legalábbis Arany esetében nem volt szükség semmiféle formális szaktudásra: végzettséggel ugyanis Arany nem rendelkezett, hozzáértése az addig folytatott szakmáihoz mind gyakorlati jellegű volt és önképzésen alapult. Az irodalom hivatásosodásának ebben a fázisában az irodalmi teljesítménynek tulajdonított érték minden egyéb szaktudást pótolni látszott. A lapszerkesztés, amelynek Arany kétszer is nekifutott (Szép- irodalmi Figyelő, Koszorú) egy, már a 19. század első felétől 19
