Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Szilágyi Márton: Arany János (1817-1882)
köszönhette: s ez nemcsak a Nagykőrösre kerülésre érvényes, hanem az innen továbbvezető útra is. Nagykőrös is mezőváros volt, mint Szalonta, de sokkal nagyobb, s ugyanakkor egy Arany számára szokatlan társadalmi szerkezettel és mentalitással rendelkezett. Az ott tartózkodás kényelmetlenségéhez persze önmagában az a helyzet is hozzájárult, hogy Aranynak itt saját „idegenségét” kellett megtapasztalnia. Nem is sikerült neki teljes mértékben beépülnie a város társadalmába, hiszen a gimnázium tanári kara eleve egy elkülönülő kisvilágot alkotott, s önmaguknak jelentettek társaságot. Mindezek ellenére az Arany család kilenc évet töltött el Nagykőrösön. Volt olyan pillanat, amikor Arany számára megnyílni látszott a hazatérés lehetősége, hiszen 1854-ben hívták a szalontai algimnáziumba is tanárnak. Ez a lehetőség azt ígérte, hogy Arany a számára legismerősebb közegbe tudna visszatérni, ráadásul a társadalmi hierarchia magasabb pontján, mint ahogy eltávozott onnan - ám ezzel óhatatlanul lemondott volna arról a felhajtóerőről, amely hirtelen legfontosabb segítője lett a társadalmi emelkedésben. Ez a provincialitásba való belesüppedés veszélyét is felidézhette, így aztán Arany sem Szalontára, sem más alföldi gimnáziumba nem távozott el Nagykőrösről, hanem csak annak a kérésnek engedett (s ennek sem könnyen), amely az egyre inkább kulturális centrummá váló Pestre szólította el. •---------- Az értelmiségi pálya dilemmái: Pest Ezt a lehetőséget készítette elő, hogy a nyilvános működés jogát végre visszanyerő Akadémia 1858-ban újrakezdhette a munkát. Az első körben felvett akadémikusok között Arany is ott volt - ráadásul úgy, hogy ugyanazon a napon először megválasztották levelező tagnak, majd ezután rögtön rendes taggá léptették elő. Arany Pestre kerülését egy egész írói-politikusi kör szorgalmazta - benne látták ugyanis a magyar irodalom potenciális új vezérét, azt az osztatlan tekintélyt, akire az ekkor újraalakuló irodalmi intézményrendszer központi szerepét rá lehetne bízni. Egyik legfőbb támogatója Csengery Antal volt, aki azonban Kemény Zsigmond és Deák Ferenc véleményére is hivatkozott útmutatásként - ösz- szességében tehát nem tűnik túlzásnak a Deák körüli informális írói-politikusi kört sejteni a háttérben (régies s némileg pontatlan 18
