Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Szabó T. Anna: Arany János utóélete

Van azonban Szilágyi Domokosnak egy olyan, talán megrendelésre írt műve is, amely az elejétől a végéig a romantikus eposz paródiája, címe szerint: Bájzengzet-koszorú - melyben az halhatatlan Bájligethy Armandval lőtt némi- nemő világi csuda dolgok különb s különb féle, görög, latin, szabad és egyéb versezetekben szerre elé adatnak. A hosszúverset éppen a Kortársunk, Arany János megjelenésének évében jelentette meg, de zárójelben hozzáteszi, hogy korábban keletkezett (ezért ma már, természetesen, ide kívánkoznak mottóul Arany János szavai: „Milyen szép dolog, hogy már ma / Nem történik ilyes lárma”) - a befejezését tehát nyilván az Arany-tanulmány ihlette, ez abból is sejthető, hogy a paródia eleje leginkább Petőfi hatását mutatja, csak később kezd megmutatkozni rajta az Arany-befolyás, mégpedig elég bátor gesztussal, Arany módjára, aki tragédiára, vesztes forradalomra ír vígeposzt, Szilágyi is a tomboló kommunizmus paródiáját kísérti meg:

Lám, diadalmat végűi űl az erény csak! kuss, rühes ármány, bűzes önlikaidba, te, vissza, ím, a bizonyság: él a nagy Isten s el sose pártol az igazaktól; ím, a bizonyság, szocializmus végső értelmének igasságában - rejlik: megbecsülendeni azt, ami szép, jó, azt, aki harcos öntudatával e szép kor sürgős eljövetének volt rendíthetlen katonája!.]

Az Arany-hagyomány eszerint folytatható, de leginkább a humoros-keserű vonulata. Ahogy Arany keserűségében is nevetve az ókori görögökhöz nyúlt, úgy kereste Szilágyi a maga elődjét Aranyban. Arany László leírása apja elődkereséséről a 20. századi költőre is érvényes: „Durva, de hatalmas és elementáris erejű humora magával ragadta őt, mert [...] az athenaei kíméletlen satyricus műveiben sok oly vonás van, a mivel [...] humora egy tőről fakadt. De különben is, mintha korunk erkölcsi felfogása és kiábrándult nézetei közelebb hozták volna hozzánk Aristophanest, a fogékonyabbakká tették volna a kedélyeket” a fantazmagóriákat kigúnyoló józan ész méltánylására.

Az Arany-hagyomány többféleképpen folytatható. Vajon az, hogy csak a szatirikus Aranyt folytatta, azt jelenti-e, hogy Szilágyi Domokos talán mégsem találta eléggé kortársnak Aranyt? A modernség elődje ugyan, de nem megteremtője volna Arany eszerint? Azt hiszem, Szilágyi nem így gondolta. Egyik legértőbb kritikusa, Kántor Lajos szerint az Arany-esszé legnagyobb erénye, hogy „szemléleti megfelelésekre irányítja a figyelmünket (Arany-Babits, Arany-Radnóti, Arany-József Attila, Arany-Juhász Ferenc), de idegenkedve minden provincializmustól, a világlíra egészében gondolkozik, sőt, a nagyvilágot nem szűkíti az irodalomra.”

Az, hogy Arany János mennyire kortárs az egyetemes magyar irodalomban, azt Kovács András Ferenc példája is mutatja, aki egyszerre folytatja Szilágyi Domokos modernségét és Arany klasszicizmusát (és fordítva...).

115