Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Szabó T. Anna: Arany János utóélete

Pest város. Ha dudái rámrivallnak, megtorpan léptem. Ám Buda vidék [...].

Lám, jókor jöttünk: ládák fenekében viszik a törvényt, ott szalad a jogi.]

Az, hogy mennyire fontos volt Szabó Magdának gyerekkora óta Arany János, nemcsak az mutatja, hogy haldokló édesanyja utolsó szavaival a Petőfinek és Aranynak keresztelt két platánfájától búcsúzott, vagy hogy a költőnő a nagyon szeretett Őszikék egyik versét (A tölgyek alatt) választotta az érettségin, és még csak nem is az, hogy a százötvenedik évfordulóra nagy tanulmányt akart írni Aranyról (ebből a tervből nőhetett ki aztán a Vörösmarty-tanulmánykötet), hanem az is, hogy élete első és tán legmeghatározóbb irodalmi katarzisát az V. Lászlónak köszönhette. Az Okút Versek című részében felkavaróan beszéli el ennek a találkozásnak az emlékét, amelynek pillanatától íróvá válását származtatja - ekkor tanulta meg, hogy a jó irodalom fájdalmas is, nemcsak gyönyörködtet.

Nyilván nem Szabó Magda volt az egyetlen, akinek az életét már fiatalon megváltoztatta az Arany Jánossal való szembesülés. Számtalan magyar költő és író mesélte már el az Arannyal való első találkozást, de nem mindenkire hatott egyformán. Pilinszky például azt írja le, hogy őt mennyire hidegen hagyta az első olvasás alkalmával a Toldi:

Mint kisiskolások régóta foglalkoztunk már az osztályban költészettel; elemeztük a Toldit, a János vitézt. Én bevallom, hogy a süketek közé tartoztam, s végtelenül unalmasnak találtam ezeket az elemzéseket és ezeket a magyarórákat.

Még olvasónak is rossz olvasó voltam. Tizennégy éves lehettem, amikor beszabadultam az önképzőkörbe, ahol épp a modern költészetről beszéltek. Volt egy előadássorozat Baudelaire-ről [...], Ady Endréről [...], a versek is valami hihetetlen intenzitást közvetítettek, tehát pont az unalomnak a fordítottját. Végül - talán aznap - én is

elkezdtem hasonló verseket írni [.] . , , ,

(A költészet igényé)

A teljesen más kiskori élményvilágból érkező Illyés Gyula viszont rokonát ismerte fel Aranyban, és az első találkozást ő is katarzisként élte meg, Arany a rímek és a ritmus szuggesztív erejével győzte meg arról, „hogy jó dolog embernek lenni.”

Tizennegyedik életévemben a gimnáziumi tanév elején a magyar irodalom tanára - megnyerő hangú s arcú szőke fiatalember - néhány szóval elmagyarázta, mi is a Toldi. Világos, okos hangsúlyozással fölolvasott, s azon elevenen elemeire boncolt néhány szakaszt. A fölolvasást elbűvölve, csaknem megrendülve, az értékek részletezését szinte ujjongva hallgattam. Egy világ tárult ki elém [...], az a félreérthetetlen véleményem volt; más vagyok. [...] Percnyi pontossággal meg tudom tehát állapítani találkozásomat az irodalommal. Rangos irodalmi művet addig is olvastam. [...]

De a tökéletes áramátvétel, amikor a villanykapcsoló két szarvacskája hibátlanul illeszkedik az átadó két mélyedésébe, ez volt.

(Az irodalom értelme)

101