Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Szilágyi Márton: Arany János (1817-1882)

Arany János

(1817-1882)

Az Arany Jánosról szóló életrajzi elbeszélések és tankönyvi összefoglalások egyik állandó, szinte kötelező eleme, hogy a költőt - származása és érzülete alapján egyaránt - a parasztsággal azonosítják. Pedig ez a minősítés többszörösen is árnyalásra szorul. Egy olyan önmítoszról van itt szó, amely végső soron Aranytól magától ered, s amelyet a későbbi életrajzok hajlamosak voltak kritika nélkül továbbmondani. Ennek a beállításnak az eredete kapcsán érdemes felidéznünk Arany pályájának azt a kulcsfontosságú epizódját, amikor Petőfi Sándor a Toldi elolvasta után, 1847. február 4-én írott levéllel kereste föl Aranyt, s a hozzá címzett versben a kilétét firtatta. Arany számára ez a helyzet azért volt igen lényeges, mert ekkor nyílt lehetősége először önmaga meghatározására a nyilvánosság előtt (ne feledjük, mind Petőfi verse, mind a válaszvers megjelent az Életképek folyóiratban). Márpedig Arany, a válaszul küldött költeményében szociológiai és rendi értelemben voltaképpen megkerülte a pontos feleletet (azaz nem határozta meg társadalmi státuszát), s önmeghatározását etikai paraméterek alapján adta meg. „Népi sarjadék”-nak nevezte magát, amely egyfelől kellőképpen meghatározhatatlan fogalom, másfelől pedig megfelelt annak a sejthető várakozásnak, amely a kérdést feltevő Petőfiben kimondatlanul is megvolt. Az önstilizáció ilyenformán összekapcsolódott Arany önmagától és persze az utókortól is mitizált pályakezdésével - hiszen Arany utóbb mindent megtett azért, hogy a válaszversnél korábbi költői próbálkozásait elfedje, vagy legalábbis elfeledtesse (miközben egyébként a válaszverset szerénységből nem vette föl a lírai műveit tartalmazó, 1856-ban kiadott Kisebb költemények című kötetébe). Úgy tűnik tehát, a költői életmű kezdeteiről saját maga által kialakított vízió szorosan összefüggött társadalmi státuszának kérdésével.

11