Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Szabó T. Anna: Arany János utóélete

s bárhol bukom, felén bukom s e súlyos álmok összezúznak s maradok majd a félutonj.]

(Babits: Az örök folyosó)

Mily temérdek munka várt még!...

Mily kevés, amit beválték Félbe’-szerbe'[.]

(Arany: Az örök zsidó)

Úgy sejtem, hogy élete végén a Jónás könyvének is a groteszkre hajló Arany volt a modellje, és Jónás alakja a Bolond Istók-i bolondpróféta szerep- modell megtestesülése. Az Arany-Babits-párhuzamot sokan tárgyalták, itt csak érinteni tudom, mint ahogy a nyugatosok Arany-képével sem szándékom foglalkozni (pedig ott a híres bátorság-vita, amihez még Tamási Áron is hozzászólt, vagy Kosztolányi legbelsőbb vallomása: „Lelkem ha kérte, amit a sors/nem adott,/Arany János bűvös szavával/mulatott”), mégis, röviden érintem a Babits-örökséget folytató költők egyikét-másikát. Legelőször is a Babitsot egyik mesterének valló Weörest, hiszen, ahogy Csukás István írta róla köszöntő versében:

Arany óta alig ily poétánk, kinek ha könyvébe belelapozának, elegendő lészen népe e Hazának!

Weöres volt az, aki Arany-mód, játékos kíváncsisággal, mégis tudósi tudatossággal foglalkozott a magyar versritmus kérdéseivel, ő kísérletezte ki a sokszor gyerekek számára is érthető, mégis sűrű szövésű ritmusverseket, és ő volt az is, aki a metafizikát a népiességen és a dalformán keresztül tudta egyesíteni a testi-érzéki, vagyis „földhözragadt”, „magyaros” szemlélettel (erre később Orbán Ottó és Tandori Dezső tesz kísérletet). Weöres abban is Aranyt követte, hogy kisebb költőkről is írt alapos bírálatot, és szintén nagy figyelmet fordított elsüllyedt értékeink feltérképezésére (Három veréb hat szemmel). Weöres Arany Jánost nagyra tartotta ugyan (alkotásmódszerét A vers születésében is hosszan idézi), de csak helyenként követte. Az Aranyra utaló imitáció legnevezetesebb példája a súlyosan könnyed Negyedik szimfónia, amely nem a szavaknak ad külön nehézkedést, hanem csak Arany zeneiségét követi, de időnként még a témáig is folytatja az utánzást. A magam értelmezése szerint ez nem a korai Arany vagy a Toldi, hanem mindenképp az Őszikék hangja, egy élettől búcsúzó költő bravúros és szomorú játéka az örökkévalósággal:

Bende vitézt a nyoszolyó-asszony Elvezeti, hol olyat szakasszon;

Néma, sötét már az egész kastély - S ím, lovag áll ágyok előtt,

Talpig acél - ismeri őt:

Sápadt arcra kék lángot vet A felütött rostély.

(Arany: Éjféli párbaj)

91