Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

3. „Intézkedtem, hogy az urak megkapják honoráriumukat.”

nei hajlam, mint valamilyen átok, végigkísérte ezt a családot. Legtöbb családtag elvetélt müvésztehetséget érzett magában. Egyik leány festegetett, másik énekelt. Anyám is szenvedélyesen foglalkozott zenével, s nem is egészen tehetségtelenül. A másik nővér, aki Bécsbe került, a zenei tehetséget továbbadta gyermekeinek, hat leányának, közülük az egyik világhírű táncosnő ma is, s a többi is zenéből és zenének él, komponálnak, tanítanak, előadnak. A zene volt az a magasabb rendű eleme az életnek, melybe elmenekültek, s bennünket, a kései utódokat, kegyetlenül kényszerítettek, hogy kövessük őket a fellengzős birodalomba, és utánozzuk hajlamaikat. Gyermekkoromban több zenét hallottam és tanultam, mint egy hivatásos muzsikus. Talán ezért maradtam botfülű. (...) Egyszer Párizsban egy koncertterembe tévedtem be, ahol filharmonikusok adtak elő; mikor a zene felharsant, ideges nevetőgörcs fogott el, mely nem szűnt, és végül is ki kellett vezetni a teremből... Soha nem értettem Jenőt, aki agyonlőtte magát, mert nem lehetett zenész.

(Egy polgár vallomásai)

❖ Különös család volt ez. Jenő öccse, Dezső, már a hatodik gimnáziumi osztályt végezte, mikor megszállta ez a sugallat, nagyapám elé lépett és bevallotta, hogy nem tehet másként, kénytelen abbahagyni a humanista tanulmányokat, mert ellenállhatatlan kényszer vonzza a mészárosi pályára. Nagyapám, mint szigorú, de igazságos ember, a különös óhaj hallatára először gondolko-68-