Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

1. „A Nagyapám bútorait a környéken is vásárolták..."

❖ Nagyanyám (...) alakját finom fátyol borítja. Mindössze négy évet élt nagyapámmal, megszülte anyámat, majd még egy gyermeket, és meghalt gyermekágyi lázban. Senki nem beszélt róla a családban. Nevét is csak véletlenül tudtam meg, mintha anyám elszólta volna magát egyszer. Jelenffy lány volt. Gyermeke, mostohagyermekei hallgattak emlékéről. Egyetlen fényképe maradt, színes „kabinetkép”, mely szép és szomorú, egyszerű női arcot mutat, inkább leány, mint fiatal asszony arcképét. Titkát, ha volt, mélyen őrzi a család, a halottak. Mostohagyermekei vonakodva beszéltek csak róla; anyám alig emlékezett reá. Árva leány volt, egyik idősebb nőrokona nevelte. Azt hiszem, szegény volt. Nagyapám elmúlt negyven, mikor özvegyen maradt öt gyerekkel, s feleségül vette ezt a lányt, aki zavartan kallódhatott a nagy házban mint egy fogadott, hatodik gyermek. Azt mondják, soha nem nevetett. Komoran ült a hosszú, családi asztalnál, nagyapám jobbján, idegenül élt a családban. Nagyapám jókedvű, tréfás beszédű ember volt, s történetein mindenki mulatott. Néha megnevettette ezt a szomorú asszonyt is, aki fölkelt ilyenkor az asztaltól, a kendőt szája elé kapta, s „átment a szomszéd szobába mosolyogni”. Szégyellt nevetni... Mi lehetett a titka? Anyámat, első gyermekét, rettenetesen csúnyának tartotta, szégyellte az újszülött csúnyaságát, látni sem bírta, s valahányszor szoptatta, kendővel takarta le a gyermek arcát.

(Egy polgár vallomásai)-49-