Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

Márai Sándor és Kassa: Kirakni rajzod, régi Kassa, álom

közeledett, hiszen nyomuk sem volt a városban. (...) Elhallgatja, hogy Rákóczi sírja itt van a Dómban, nem említi, hogy a „kassaipolgárok” ellenálltak az oligarcháknak. Nem beszél a magyar írókról és költőkről, akik ebben a városban alkottak és magyarul írtak, amikor a csehek és szlovákok még a Város környékéhez sem jutottak közel. (...) Az inzultus, amit ez a könyv világgá kiált, megérint mint egy alattomos ütés.

Élete és életműve szempontjából mégis döntőbb, amit Stefan Zweig így fogalmaz A tegnap világában: „S ha csak őrület volt is, amit apáink szolgáltak, csodálatos és nemes őrület volt, emberibb és termékenyebb, mint a mai jelszavak. Titokzatos dolog: ami valakinek gyerekkorában vérévé válik a kor levegőjéből, az örökre megmarad benne.” Ezért is érzi olyan durvának az előbb említett, magyar múlttól és emlékektől megfosztott kassai album megjelenését. Utolsó naplójában is felbukkan Kassa. 1984-ben hol a városhoz kötődő költők jutnak eszébe, máskor Lola álmodik a városról. Júniusban gyermekkora jut eszébe: A nyár első napja. Nyár, málnás, fenyöszagú, forrásvizes, húsos nyár. A kassai nyarak, fenn az erdőben. (Napló 1984-1989) 1988-ban, élete utolsó teljes évében szentenciózus vallomást tesz: Levélíró kérdi, milyen emlékem maradt Kassáról. Egy szóban elfér az emlékem: „ európai ” város volt. Kevés magyar városról lehet elmondani.

A száműzetés évtizedei teremtik meg a „nagy szintézis” igényét: A Garrenek müve után teljesnek érezheti pályáját, életmű-40-