Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

Márai Sándor és Kassa: Kirakni rajzod, régi Kassa, álom

című írásában. Az emlékek nosztalgikus mítosszá váltak részben már Budapesten is, de végleg azzá lesznek az emigrációban, ahol sokszor már nem is tud harmonikusan visszatekinteni megváltozott életkeretei miatt. A külső szemlélő számára úgy tűnhet, Márai életében Kassa végleg elveszett az emigráció után vagy már korábban is. Ez csak az első látásra igaz, hiszen emlékein kívül mindaz, ami a magyar nyelv értelmét adja számára, az alkotás és a tartás, mely „kassai örökség” is, mindenhol törekvése, alapértéke marad. Megálmodott, emlékeiből és értékszemléletéből felépített Kassája ott van a színvonalas alkotásokban, amit a dómot alkotó István építőmestertől vagy saját családjától, például asztalos nagyapjától tanult: maradandót alkotni, megőrizni és felmutatni a jelen és a jövő nemzedékei számára.

1948-as emigrációja után, ha lehet, még összetettebbé válik a helyzet Kassához való viszonyában. Távol kerül hazájától, Magyarországtól, a magyar nyelvtől, attól a világtól, mely életteret jelentett számára a Krisztinavárosban, végleg semmivé foszlik a népszerűség hétköznapi valósága. De éppen az írás, a gondolat szabadságáért hagyja el az országot, mert nem akar parancsszóra sem írni, sem hallgatni. Ha már budapesti korszakában is az emlékezés (kivéve a szülőváros visszacsatolása utáni éveket) tartotta fenn elsősorban a kapcsolatot Kassával, inkább távolodott mindettől kényszerű emigrációja évtizedeiben. így ír naplójába 1948-ban: Ha van város, amelyhez ennek-36-