Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

10. „A város nem volt egészen a helyén.”

unalom és a félelmes várakozás szörnyetege ma is itt lappang e házakban, az ablakok mögött, e kapuk alatt... S a legszomorúbb talán, hogy nincs már olyan cirkusz a világon, melynek mutatványait még látni szeretném.

(Vasárnap)

❖ Vannak ilyen emberek, akik nem hagynak emléket, mikor kivonulnak életünkből. Mint a víz. Különben nem is furcsa, mert, mondom, én sem emlékeztem reá, nem idézett föl a neve senkit, Kassával kapcsolatban sem: s ez már valami, mert tudod, milyen beteges teher nekem Kassa, minden név, minden arc onnan, nem bírom felejteni. Te, képzeld, jövőre lesz tíz éve, karácsonykor, hogy utoljára Kassán voltam. Furcsa ez is. Elmúlt tíz év, s mert elmúlt éjfél is, bevallom neked, hogy csak Kassát szeretném még megfőzni egyszer, az egyetlen, amire pali vagyok, ha megjelenik rólam valami, itthon vagy külföldön, drukkolok, hogy elolvassák-e Kassán... szóval, érted, Kassa, Kassa. Betegség. Már nem is fogom kiheverni. Képzeld el, ha bemehetnék még egyszer az Andrássyba, vagy kimenni szánkón a Báránykára... Tudod mit? Egészen biztosan tudom, ha holnap módom lenne reá, akkor se mennék le többé Kassára. Soha többé az életben. Félnék, hogy megbukik. Vagy hogy én megbukom. Nem, soha többé... Nem hiszed? Lehet.

(Káldor)- 133-