Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

8. „Apám is úgy érezte, hogy úriember nem fizet bért...”

figyelmével, keresem egy elsüllyedt világ tervrajzát. Itt állott a nagy szekrény, itt a zongora, itt a dívány, mely puha volt és kényelmes, s ölében úgy ült, a családi tolvajnyelv szerint, a vendég, mint a „kínai anyacsászárné ölében”. S ott, az a folt a falon, apám hálójában, a mosdó felett, beretválkozáshoz használt kis tükrének a nyoma. Ez a folt egyszerre felkavar mindent, megijeszt - egyszerre nem értem az egészet, csaknem iszonyattal szemlélem e falakat és köveket, melyek túlélték a pusztulást. „Nem, mégsem veszem ki - mondom a házmesternek. - Kissé sötét.” Sietve megyek odább.

(Kiadó lakás)

❖ Számomra ebben a szemközti házban még mindig apa dolgozott, reggel sétálni ment Kasztorral, a vizslával; a kutya aztán kísérte apát az irodába, és ott feküdt az íróasztal előtt délig. Úgy rémlett, ezek az elsőrangú emlékek valóságosan is léteznek még valahol tovább, a létezésnek, az emlékezésnek valamilyen elysiumában. Ez mind volt még valahol, máshol is, valóságosan, ez a ház s ami hozzátartozott; s ennek a víziónak legalább úgy voltak méretei, belső anyaga és tartalma, mint szemközt az ócska háznak, melyet helyrajzi számmal tartottak valahol nyilván, egy telekkönyvben. Van egy másik valóság, melynek nincs helyrajzi száma. S egyszerre láttam a Schalkház-kávéházában, egy asztal mellől, ezt a másik várost, a másik Kassát - a szülőváros anyagában több és más is, mint-115-