Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

8. „Apám is úgy érezte, hogy úriember nem fizet bért...”

kő és fák, házak és emberek és halottak künn a temetőben. Szobákat láttam, bútorokat, embereket, akik tárgyak között motoztak. Mindig megvetem kissé a valóságot, azt a primitív valóságot, amit általában annak neveznek. A valóság nem csak az, ami kilátszik belőle: a házak és az emberek; a valóság a múlt is, a valóság egy fénytörés is, amely nincs már, s mégis hozzátartozik a leltárhoz.

(Kassai emlék)

❖ Most persze el kellett volna dönteni, tanácsos-e, ha már itt vagyok, odébb menni egy lépéssel, s benézni a Mészáros utcába, a házba, ahol régebben éltünk - arról persze szó sem lehetett, hogy felmenjek a régi lakásba, a házat különben is eladták már, nincs ott semmi keresnivalóm, s nem lakik ott senki ismerős. Nem szeretem az ilyen dolgokat. Tonio Kroger, gondoltam, s a fejem vakartam. De aztán mégis elmentem a ház elé. A ház ott állott még régi helyén, szemközt a reáliskolával. Nem változott semmit, nem kopott meg, nem is öregedett, egészen olyan volt. Ott fönn, a csukott erkélytől balra, ott volt apa könyves szobája, az erkély mögött a szalon, de ezt csak ritkán fűtöttük. A földszinten egy orvos lakott valamikor és egy szabó. Átmentem a lépcsőházon, megálltam az udvaron, a szökőkút persze nem járt, valószínűleg takarékoskodnak a vízzel, igazuk van, gondoltam. Volt egy rendkívül magasra sarjadt, ősöreg akác az udvaron, tulajdonképpen ritka az ilyen dús lombú, százéves-116-