Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

8. „Apám is úgy érezte, hogy úriember nem fizet bért...”

volt itt az ebédlő, oszlopos, boltíves, emelt magasabb részével, ahonnan lépcső vezetett le a nagy, barna fajanszkandallós alsó terembe. Innen nyílt a sötét szoba, apám hálója, titokzatos barlang, mintegy a törzsfő barlangja, bölényrajzokkal a falakon. Aztán a nagy, boltíves utcai, a szép padlózattal, a nemes vonalú mennyezettel, a könyvtár számára vágott fali mélyedésekkel. Mindez üres most, kiadó. Nézelődöm, kalappal és kesztyűvel kezemben, néhány szakszerű kérdéssel fordulok a házmesterhez.

„Csakugyan szeretnék még egyszer élni e lakásban?” S egy hang kiabálva, harsányan feleli: „Nem.” Ezt gondolom: „Jó volt itt, a gyermekkor és az egész, visszavágyom ide?...”

(Kiadó lakás)

❖ A hang parancsoló hangsúllyal feleli: „Nem.” Ezért csak állunk a szoba közepén, nézzük az üres falakat. Aztán a konyhát is megnézzük. Nagy és üres a konyha, tiszteletre késztet, a falakat csempével rakták ki, a tűzhelyen egy másik világ emberei számára főztek. A cselédszoba is tágas, világos, úrias. Az élet, mely e falak között zajlott, egy másfajta polgárság és másfajta béke igényeivel készült. Megtudom, hogy a kéményseprő, aki most kettéosztja a lakást, a gyermekszobából csinált új konyhát magának.

Igen, mindez elmúlt, idegen. S mégsem tudok utamra menni. Állok az üres szobában, hamis érzelgősség nélkül, a kutató- 114-