Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

8. „Apám is úgy érezte, hogy úriember nem fizet bért...”

vadmacska rejtőzött el télen a kápolnában, s az egyik rozoga nyári házban laktunk, mikor kitört a háború, este elmentem a rosszlányok utcáján a kivilágított ablakok előtt, s bámultam az alvó lányokat, akik egykedvűen és szomorúan, marseille-i nyilvánossággal és közönnyel alszanak e kivilágított kirakatokban, megtaláltam az utca végén a szülésznő tábláját, kinek fia velem járt a középiskolába - Gurka, ez volt a neve -, s éjfélkor megálltam a dominikánusok temploma előtt, a holdfényben, a fehér templomkövekből kirakott, az ezüstfényben egészen spanyolos és kivégzésekre, középkorra emlékezető téren, s ezt gondoltam: „Minden a helyén. Nagyon szép, nagyon helyes.” (...)

Bort ittam egy pincében, hazamentem a szállodába, ásítottam, elaludtam. Akkor, álmomban, egy pillanatra megpillantottam, könnyes szemekkel, Kassát, az igazit - de csak egy pillanatra.

(Egy nap Kassán)

❖ Kassai házunk előtt megyek el, s a földszint egyik ablakában ezt a kézzel írott hirdetményt pillantom meg: „Kiadó lakás.” A házmester felvezet az emeletre, elhozza a kulcsokat. Igen, a lakás üres és kiadó, mondja; s feltárja a nagy ebédlő ajtaját.

Mikor elmentünk innen, s dobra került a ház, ahol gyermekkorom töltöttem, egy kéményseprő költözött a lakásba. A kéményseprő meghúzta magát a kerti szobákban, s a díszesebb, lakályosabb termeket szeretné kiadni. Szótlanul nézelődöm. Ez-113-