Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

8. „Apám is úgy érezte, hogy úriember nem fizet bért...”

is. A „saját házba” én már csak látogatóba jártam le, nagy diák voltam már akkor, s nincs is jó emlékem arról a fölöslegesen tágas, csaknem fényűző épületről. Gyermekkorom a „bérház”- ban telt el. Ha ezt a szót gondolom: „otthon”, a Fő utcai ház széles udvarát látom, a hosszú, rácsos folyosókat, a nagy porolót és a villanymotoros kutat. Azt hiszem, mégiscsak sivár, idomtalan ház volt ez. Senki nem tudta, hogyan került oda, lakóit nem fűzte össze barátság, még szomszédolás is alig. Ebben a házban már kasztok éltek, osztályok, felekezetek. A régi házakban, a földszintesekben még családok éltek, ellenségek vagy barátok, de föltétlenül olyan emberek, akiknek oldhatatlan közül volt egymáshoz.

(Egy polgár vallomásai)

❖ Egy nap tehát mégis elutaztam Kassára (...), átmentem a ligeten, mely a pályaudvar és a város között terül el, szobát nyittattam a szállodában, sétáltam az utcákon, megnéztem az új és a régi házakat, elmentem a bérházba, ahol laktunk egy ideig, s a sötét folyosón, mely összekötötte a kapualjat az udvarral, denevérek repültek, megálltam az emeleten a ház ablaka előtt, ahol húgom és öcsém született, lementem a lépcsőn, ahol apám, negyven éven át, mindennap lement, szivarral kezében, derűsen, kövéren és ünnepélyesen, elmentem a másik házba, mely a kapu fölött még őrzi címerünket, bementem egy vendéglőbe, ahol nem ismertek, felmentem a környező hegyre, ahol egyszer-112-