Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

8. „Apám is úgy érezte, hogy úriember nem fizet bért...”

s már adják is a pénzt. S akkoriban csakugyan ilyen felhőtlenül verőfényes, egyszerű valami volt a banküzlet. A parasztok beállítottak reggel, tarisznyájukban szalonnával, pálinkával és a telekkönyvi kivonattal, melyet a jegyző szerkesztett nekik, s várták sorukat. Minden délben tizenkét órakor volt a „cenzúra”: az igazgatósági tagok, két öreg pap, a bank igazgatója és jogtanácsosa rövid „választmányi ülésre” gyűltek össze, megszavazták a száz-, kétszáz koronás kölcsönöket, a könyvelésben kiállították a váltókat, s az ügyfelek délután már vitték is haza a kölcsönt. A pénzbőség, mely akkoriban ellepte a világot, a mi kis városunkban is kiáradt, volt még személyi hitel, s a kvietált huszárkapitány-pénztáros „szívességi” és „gavallér”- váltókat is kifizetett. Ha aztán lejárt a kölcsön, a paraszt fizetett, vagy ha nem, elárvereztek a tíz holdjából ötöt, s azt is a bank vette meg. Olyan egyszerű s természetes üzletág volt ez, mint a természeti jelenségek, éppen olyan következetes és nyugalmas. A bank tele volt pénzzel, és terjeszkedett. Mi, gyermekek, akik a házban éltünk, módfelett büszkék voltunk erre a kedélyes, kedves bankra. A gyermeket a felnőttek pénztitkai legalább úgy izgatják, mint az élet nemi rejtélyei.

(Egy polgár vallomásai)

❖ Apám is úgy érezte, hogy úriember nem fizet bért és nem lakik idegen házban; s mindent elkövetett, hogy mihamar saját házba költözhessünk. De addig még eltelt jó idő, másfél évtized- 111 -