E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)
Szűcs György: Képek, szobrok, maszkok - az ember és másolatai
Gulyás Pál költő (1899-1944) egy 1943-ban megjelent versének ajánlása így hangzik: „Egy gyászoló apának, aki nem akar beletörődni kisfia halálába s bebalzsamozva rejtegeti holttestét". „Azt hiszed, hogy megmentheti / elszállott életét a látszat? / A formán csüngsz esztelenül: / Játéka ez az Elmúlásnak."33 III. Esettanulmány: a veronai Cimitero Monumentale A fejezet belső mottójaként Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéből választhatnánk egy részletet, ahol a Mihály nevű főhős egy Olaszországban élő angol orvossal beszélget. „Nem értem - mondja az orvos -, hogyan hiheti, hogy aki meghalt, az teljesen megszűnik. Hiszen ezer bizonyíték van az ellenkezőjére. Minden olasz megmondhatja magának és minden angol. Ebben a két nációban nincsen olyan ember, aki ne találkozott volna már halottakkal, és mégiscsak ez a két legrendesebb nép. Nem értem, a magyarok milyen emberek."34 A napóleoni korszak modem urbanisztikai szemlélete teremtette meg annak lehetőségét, hogy a bekebelezett területeken is korszerű, a higiéniai feltételeknek megfelelő temetők jöjjenek létre. Napóleon olasz királlyá koronáztatása után került sor ana, hogy a klasszicista építészet eszköztárát felvonultató veronai temető a felvilágosodás kori „holtak városa"-eszmény egyik mintaszerű megvalósulása legyen. A tervezőnek munkája során a monumentális megjelenést igénylő reprezentáció és a történelmi városmagtól, az „élők városától" való távoli elhelyezés kettősségét kellett szem előtt tartania.35 Az Adige partján, a város dél-nyugati peremén 1804 után kezdődő, jó két évtizeden át tartó hatalmas építkezés Giuseppe Bărbieri (1777-1838) helybeli építész nevéhez fűződik. A temetőt hivatalosan 1828-tól vették használatba, de még ekkor sem volt teljesen befejezve: a sírok betelepítése csak a felvonulási területek tovább helyeződése után kezdődhetett meg. A 19. század végén az eredeti, négyzetes alaprajzú, perystiliumos temetőrészt egy valamelyest leegyszerűsített, de a körítőfal klasszicista oszloprendjét megismétlő újabb temetőrésszel bővítették ki.36 A temető a hétköznapokról leválasztott kommunikációs egységnek tekinthető, ahol a mozdulatlan építészeti, plasztkai rendet az élők mozgása egészíti ki, amely a létezés illúzióját adja.37 Az emlékezetből lassanként kikopó arcvonásokat az örökkévalóság igényével őrzi a fedlapra applikált portré, amely hol stilizált, hol pedig a halotti maszkok pontosságát követi. Ebből a szempontból a Cimitero Monumentale és a Cimitero Nuovo között sajátos munkamegosztás uralkodik. A régiben még a dombormű, a szobor műfaji határain belül jelenik meg az arcmás, az újban már meggyőző magabiztossággal mindent ural a porcelánfénykép. Pár évtizeddel korábban, az antik romokon és szobrokon elmerengő Goethe 1786-os itáliai útinaplója rögzíti számunkra azt a benyomást, amely szinte megelőlegezi a későbbi Cimitero Monumentale hangulatát: ,A síremlékek kedvesek és meghatók, és mindig az életről beszélnek. Emitt
