E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)
Szűcs György: Képek, szobrok, maszkok - az ember és másolatai
GRAZIOSO ÉS ANTONIO SPAZZI: A PINDEMONTE MOSCARDO-SÍREMLÉK (RÉSZLET) CIMITERO MONUMENTALE, VERONA, 1898. egy férfi néz ki felesége mellett egy fülkéből, akárcsak egy ablakból. Ott apa és anya áll, s közbül a fiuk; kimondhatatlan természetességgel tekintenek egymásra. Itt kezét nyújtja egymásnak egy pár. Azt az apát ott, amint díványán pihen, mintha családja tartaná szóval. Mélyen meghatott az a közvetlenség, mely e sírkövekből árad. Az újabb művészet alkotásai, de egyszerűek, természetesek és vonzók. Nyoma sincs itt holmi páncélos vitéznek, aki térden állva várja a boldog feltámadást. A művész, több-kevesebb sikerrel, csak az ember jelenlétét ábrázolta, így folytatva és téve maradandóvá lényét. Nem kulcsolják egybe kezüket, nem merednek az égre; itt vannak a földön, úgy, amint voltak, úgy, amint vannak."38 Goethe szavai természetesen a Veronában látott etruszk, görög és római leletekre vonatkoznak, a ma is látogatható temető viszont azt a 19. századi szobrászati termést dokumentálja, amelyet a korszak jeles - számunkra persze keveset mondó - mesterei, Fraccaroli, Dupré, Spazzi, Turini és társaik 1836-tól kezdődően alkottak39 A túlélő látogató ma is párbeszédet folytat a képpel, amelyet ő helyezett el a síron, gondolatait a bent nyugvóra összpontosítja, ugyanakkor a frissen hozott virágcsokor felfedi, hogy a megszokott rituálé tulajdonképpen az élőről szól. Az angyalok által tartott embléma, a szemgolyó nélküli mellszobor, a márványba vésett profil már eleve időtlen és elvonatkoztatott, azt sugallja, hogy a sír díszítménye maradandó, valódi emlékmű, hiszen a változáshoz, változtatáshoz csak az élőnek van joga. A síremlék legyen mindig egyforma: ne figyelmeztessen az idő múlására. A porcelánfénykép azonban megzavarja a gondosan kimunkált viselkedési sémát. A személy életében készült fotó újrahasznosítással az ábrázolt halála után az emulzióval kezelt, ovális lapocskára kerül. A fotós rendszerint „csalásra" vetemedik, hiszen az elmúlásra figyelmeztető, felesleges ráncokat, zavaró árnyékokat retusálással eltünteti, így az idealizált végeredmény a valódi műalkotás időtlenségével kérkedhet. A fotós saját magát is becsempészi az örökkévalóságba; azzal a gesztusával, hogy aláírja a képet, nem elégszik meg az alkalmazott művész háttérszerepével. Az 1910-es években M. Gerardi, majd B. Sometti és G. Pimmazoli szerzői nevét betűzhetjük ki a másokat ábrázoló fotók alatt. Egy 1912-es, A. Bazzoni által szignált kép esetében feltűnik egy apróság, hiszen a fénykép eredetijét és az utólagos porcelán változatot egyaránt ő csinálta, s mindkettőt alá is írta. A két szignó közötti idő több évtizedes is lehet: vékony repedés az örökkévalóság idején. Sok helyen az esetlegesnek ható neveket teljesen mellőzik, az applikált képek a családi albumok mintájára generációkat sorakoztatnak egymás mellé, s a temetői öröklétben egyidősekké válnak (Famiglia d'Iseppi e Vinco). A legizgalmasabbak azok a képek, ahol a műtermi felvételek hiányában (vagy szándékosan) olyan „életből ellesett" jeleneteket rögzítenek a porcelánlapra, amelyek ellentmondanak a kimerevített reprezentációs ábrázolások elvárásainak. Az 1955-ben 49
