E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)
Szűcs György: Képek, szobrok, maszkok - az ember és másolatai
tett Donáth János-kép, Mitterpacher püspök portréjának restaurálás után előbukkant felirata fogalmaz: „Vultum hunc e corpore mortuo ereptum viventi similem restituit Donat Academicus Viennensis", azaz: „Ezt az arcot a holttestből megmentve az élőkhöz hasonlóként állította vissza Donát bécsi akadémikus [festő].15 A középkori és reneszánsz síremlékek, illetve a 16-18. századi ravatalképek lecsukott szemű, „alvó" figuráihoz képest az eleven tekintet megfestésével valósult meg a festő által büszkén hirdetett illúzióteremtés. Ezeknek az „alvó" figuráknak 19. századi utóda Kovács Mihály egyik allegóriájának fekvő fiúalakja, amely a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán „alvó gyermekként", az 1851-es műegyleti kiállításon viszont Holt gyermek címmel szerepelt. Az „élővé tevés", vagy legalábbis az élet és a halál határainak elmosása ezen a képen azt a hagyományt idézi, melyet az ókon mitológiai testvérpár, Hüpnosz és Thanatosz, az alvás és az álom, illetve a halál istene személyesít meg.16 A fénykép rohamos elterjedése idején, tehát a 19. század második felében is megmaradt az az igény, hogy a halott arcát a művész az utolsó pillanatban még egyszer megörökítse, a család részére mementóként elkészítse. Barabás Miklós Önéletrajzában egy olyan 1833- as esetre is visszaemlékszik, amikor az elhunytat emlékezetből kellett lefestenie.17 A fiatal Koszta József az 1870-es évek végén, még brassói fényképész-retusőr korában vállalta el, hogy Bánffy főispán váratlanul elhalt kisfiát megörökítse. Koszta egy ceruzarajzot készített, melynek életszerűsége a család teljes megelégedésére szolgált.18 Tornyai János pénzkereseti céllal szintén vállalt ilyen megbízásokat: „Közben mindig rengeteg arcképet [festettem], » a megboldogultakat« fénykép után, hogy egy-egy évben legalább 2-3 hónapig szívem szerint pingálhassak. Ezekből még ma sem bírtam kikevergőzni teljesen; most vár rám egy megboldogult, hogy életre támasszam."19 A kép funkciójának 20. századbeli változására utal az az epizód, amikor az 1920-as évek elején egy túrái parasztasszony megkéri Derkovitsot, hogy a fronton eltűnt fiát egy töredezett fénykép után fesse meg: „... de olyan legyen, mint életben volt. Hogy azt is megcsókoljam." Derkovits húzódozik a feladattól, de végül anyja rábeszélésére elkészíti a képet. Feltehető, hogy egy vastagon festett, jellegzetes stílusú Derkovits-mű lett az eredmény, a kiszínezett fényképekhez és a vándorfestők tetszetős beállításaihoz szokott asszony pedig dühösen zavarta el: „Nem volt az én fiam ótvaros képű, maga itten ótvarosnak csinálta!"20 Sokkal nehezebb a feladat akkor, amikor a művésznek nem fényképről, hanem közvetlenül a halottról kell képet készítenie. Oskar Kokoschka emlékezéseiből tudjuk, hogy maga is visszarettent a halott testének látványától, amikor a világháború végén dühöngő spanyolnáthában elhunyt leánykát kellett volna szülei megbízásából lefestenie.21 Az illatfelhőbe burkolt, szépen kikészített, de már bomlásnak induló test naturális látványa megnehezítette számára az elvonatkoztatást, így nem sikerülhetett az idealizálás, az elvárt életszerűség visszaadása. A művészettörténet nem egy olyan esetet tart számon, amikor a híres ember, a történelmi személyiség halottas ágyánál művészek
