E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)

Szűcs György: Képek, szobrok, maszkok - az ember és másolatai

A különféle halotti kultuszok elemeinek

XIV. Lajos halálos ágyánál bánkódó inasait látva megjegyezte: „Miért zokognak? [...] Talán azt hitték, hogy halhatatlan vagyok?"11

egyre nagyobb mértékű kiüresedését és forNAPOLEON HALOTTI MASZKJA.

MUSÉE CARNEVALET, PÁRIZS, KÉPESLAP

malizálódását egészen a 19-20. századig végigkövethetjük, ugyanakkor a modem korban a történelmet alakító hősök (szentek és királyok) mellé felsorakozott a művész alakja. Ezt az attitűdöt már a horatiusi „Exegi monumentum..." hitvallását felelevenítő humanista hagyomány jellemzi, amely az alkotó szellem elsődlegességét vallja, s a művekben megvalósuló halhatatlanságot hirdeti. Kisfaludy Károly 1843-ban felállított, Kerepesi temetőben található sírjára például a következő Vörösmarty-epigrammát vésték: „Kisfaludyt ne keresd e keskeny sírban o honfi! /Se rövid élet után holtnak örökre ne véld. / Itt csak elomlandó tetemit jelölék ki baráti, / Fenn van időt múló szelleme műveiben."12

Jelenlegi témánk szempontjából azonban fontosabb az „elomlandó tetem" és a róla készült kép kapcsolata, egyszerűbben fogalmazva az ábrázolt (személy) és az ábrázolat mágikus viszonya. Ebben az ellentétpárban nyilvánvalóan az ábrázolt (személy) az ideiglenes, az átmeneti, a múlandó, az ábrázolat pedig az állandóságot hordozó, a változatlan, a maradandó elem. Napjaink életkezelési gyakorlatában nem jövünk zavarba akkor, ha a lét és nemlét pillanatára kell rámutatnunk. Jogi és orvosi értelemben a halál beálltának ideje meghatározható, e pillanat megegyezik a szívműködést regisztráló monitorgörbe kiegyenesedésével, illetve sikertelen újraélesztés esetén a vezető orvos döntésével („a halál beállta ... óra ... perc"). Ettől kezdve az a speciális minőség, amelyet korábban a kinézet, a viselkedés- és beszédmód, a gondolkodás, a gesztusok, a mozgás stb. összességével konkrét személyként határozhattunk meg, nincs többé. A (holt)test az emberi lény furcsa denvátumává vált: látszólag azonos önmagával és mégis valami más. Pavel Florenszkij jegyzi meg, hogy a 'démont' és 'álarcot' egyaránt jelentő latin lóivá szót a rómaiaknál a kiüresedett héjra, a földi porhüvely megnevezésére is használták.13 A test tehát a temetésig tartó hosszabb-rövidebb ideig saját maga emlékévé válik, furcsa, olykor riasztó plasztikává, bizonytalan rendeltetésű tárggyá, amelynek „anyagát" tekintve még mindig a legtöbb köze van ahhoz a valamihez, amit korábban magától értetődő módon neveztünk embernek. Ha időlegesen zárójelbe tesszük az egyszerű leképezés és a magasabb minőségű, művészinek tekintett alkotás közötti esztétikai különbség meglétét, akkor viszonylag könnyedén össze tudjuk állítani azoknak a technikáknak vagy műfajoknak a listáját, amelyek hol az életszerűség, az élő test illúzióját keltik, hol pedig éppen a leképezés őszintesége által válnak a pusztulás képeivé. A halottról készült rajz vagy festmény, később a fénykép,14 a halotti maszk, a viaszképmás és a mumi- fikált test egymástól eltérő illúziófokon valósítja meg a képnek azt a funkcióját, hogy .halottból élővé tegyen". Ahogyan egy 1814-ben fes-