E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)

Claudia Schmölders: A holtak arca

sokfélének mutatkozik." Amit egyébként Frieden fotó nélkül is felismert a maga Josef Kainzjával kapcsolatosan. A vallásos, tudományos rendek esztétikaiba való átfordulása szokás szerint funkcióvesztést jelez. A holtak arcának „érzékektől való tisztára mosása" azt jelenti, hogy eltekintünk attól a felfogástól, melyet a maszk maga éppúgy szolgál, mint a test: ezeknek a névvel és történettel rendelkező embereknek az emlékezetétől. Van-e még kultúránk az emlékezethez, ha már kultusza nincsen többé? A halotti maszkokat már nem őrzik meg. Az éten portré, az élőről készült fotó elnyomja az elmúlás durva materialitását. Majdhogynem úgy tűnik, mintha az önarckép műfajának szenvedélyes művelői, amilyen Arnulf Rainer vagy Horst Janssen, a holtakra vagy haldoklókra való faciális emlékezés minden felelősségét magukra vették volna. Az eddigi legmodernebb fotógaléria, mely a berlini Charitébeli holtak arcáról készült 1989-ben (és számszerűen a hatodik ilyen jellegű vállalkozás) mindenképpen az emlékezés utolsó fázisát jelenti. Az arcnak védő maszk nélküli megragadása kínos, majdhogynem obszcén benyomást kelt. Az ettől való elfordulás kísérleteként a könyv címe már nem ,M örök áhrázat" (1927) vagy Jkz utolsó arc" (1929), esetleg „Az utolsó orca" (1959) illetve ,Az utolsó portré" (1967), hanem ,J\z örök pihenés". Az arc az idegen nyelvű változatban az alcímbe vonult vissza, hogy ott leginkább a német nyelvhasználatnak egy förtelmes konnotációját vegye fel, illetve attól ne tudja magát elhatárolni: „Visages de Morts". E holtak névtelenekké és arctalanokká váltak, előkészítették őket a felejtésnek.

Legkésőbb ettől a ponttól válik jelentőssé Zweig halott apákra vonatkozó hallucinációja, melyről Freudhoz címzett levelében szól, mégpedig mint két korszak markáns választóvonala. Zweig figurái is anonimek, ő azonban önkéntelenül is a (bűntudatos) emlékezet elve szerint rendezi el azokat. Itt azonban nem morális értelemben vett bűntudatról van szó. Néhány héttel az idézett szeptember 9-i levél után Zweig arról mesél szellemi atyjának, hogy 25. jubileuma alkalmából a Weltbühne felkérte egy szöveg megírására. „És mi volt az első dolog, ami eszembe jutott? Egy revü mindazokkal, akik mint kritikusok és ismerősök számomra fontos írói példaképül, bizonyos értelemben szellemi atyákul szolgáltak, s akik nincsenek már."

Ez egyben a második olyan pont, melyet a Hamlet visszhangjaként is értelmezhetünk. Ahogyan a dán királyfi szeretett mestere, Yorick koponyájával, úgy szembesül most Zweig a maga atyáival. A polgári emlékezet mindig is ezt a fajta családfát kereste és járta körül, legalábbis abban az esetben, ha nem volt sem szentimentális, sem pedig részvétlen. Nem csupán a bűntudat, a hála és az együttérzés is köt ott, ahol van mit megköszönni és van mit érezni. De mi köze van ennek a „faciális" jelenhez? Azt gondolhatnánk, hogy a szellemi genealógia képek nélkül is megőnzhető, sőt akár jobban is. Mindenekelőtt történeteik - melyek egyben a mieink - révén emlékezünk a halottakra, a nyelv és az írás révén. Amikor olvassuk őket, halljuk, ahogyan beszélnek hozzánk. Az, hogy a dorotheen- stádti temető sírköveibe arcok helyett aláírásokat faragtak, mindössze következetességnek tekinthető. Ennek ellenére a vizuális emlékezet a dologhoz tartozik. Az az elidegenítő vita, amely arról folyik, hogy az éppen megnyílt washingtoni Holocaust-Museumnak