Kalla Zsuzsa: Beszélő tárgyak. A Petőfi család relikviái (Budapest, 2006)

Ratzky Rita: Petőfi öltözködéséről, ízléséről

a Vahot-féle jelmez, feltűnőek. Otthonában, munka közben azonban mindig a kényelmet, a fesztelen megjelenést részesítette előnyben. Ingujjra vetkezett (mint Orlay Petőfi Mezőberényben című képén) vagy köntöst hordott, mégpedig meglehetősen élénk mintával. 1846 tavaszán Dömsödön napközben „egy zöld és vörös kockával, keskeny sárga és kék csíkkal díszített hosszú úgynevezett vathmol [vattával bélelt, steppelt anyag - R. R.] köpönyeget” viselt. (Kéry Gyula, 1908. 55-56.) 1848 nyarán egy vidéki rokon Pestre látogatva, korai órában lepte meg: „Nyúlánk tagjait hosszú reggeli öltöny fedte, melynek alapszíne piros volt, sárga és kék virágokkal.” (Ifj. Nagy György, 1884. 153-156.) E színorgia a korban nem szokatlan, még távol van a század második felének fekete-fehér-szürke férfidivata. A köntös mellé házisapkát is viselt, ami a kor lakásaiban egyszerűen a huzat ellen szolgált védelmük

Mennyire volt különc öltözködésében Petőfi? — nehéz megítélni, különösen ha képét a kortársak tablójába illesztjük. Jókai alábbi leírása azért érdekes, mert a szereplők a költővel azonos társadalmitársasági csoport tagjai: „Hogy Petőfi külső viseletében szerette az eredetiséget, az köztudomású adat. Egyszer Peleskei Nótárius-jelmezt visel, majd meg virágos fekete tafotából varratott attilát. Hasonlóban járt kedvencz művésze: Egressy Gábor is, a leghíresebb magyar tragikus színész; különbség csak az volt köztük, hogy a mig Petőfi bokában zsi- nóros-gombos pantalonnal egészíté ki a jelmezét, addig Egressy magas szárú, kordován csizmát viselt: a hangulathoz tartozott beszéd közben fél- kézzel a csizmaszárat legyúrni, hogy a csizma torka ráncot vessen.

Hanem ezt senki sem találta különösnek. A mi időnkben minden ember úgy öltözködött, ahogy akart. A divatlapok csak női divatképeket közöltek, külföldi férfidivatot lefestve nem láttunk soha, csak díszmagyar ruhákat, kaczagányos vitézeket, s a szabókat még akkor szabóknak hítták, nem kon- fekteseknek. Azokat az urakat, akik párisi divatos ruhát viseltek, „arszlánoknak” neveztük. S iparkodtunk hozzájuk nem hasonlítani.

Vahot Imre a saját divatképei után öltözködött, attilájáról vitézkötés lógott alá, alatta piros mellény.

Vasvári Pálnak a magyarkájára emlékezem. Ez fűzöld zsinóros kabát volt, rendkívül bő, nyitott borjuszáju ujjakkal s ezeknek rózsaszín béllése volt; a szónoklat hevében az ujjakat könyökig felhaj tá.

Lisznyay Kálmán Viktóriája kőnyomatban is meg

lett örökítve: buzavirágszin, csípőig érő dolmány, veres hajtókákkal és három sor ólompitykével a mellén. Hasonló díszítés a karjain és oldalzsebein, hozzá darutollas túri süveg.

Sükei Károly inkább hajlott a keleti divathoz: egyszer piros fezt hordott a fején, másszor meg olyan hosszú cilindert, amilyent akkoriban csak Bukaresztből lehetett hozatni.

Kuthy Lajos bársonyban járt. Illett neki: szép fiú volt.

Ellenben Bernáth Gazsi, az örök humor letéteményese, tetőtől talpig feketébe volt pánczélozva, még az inge is fekete selyem.

Podmaniczky Frigyes az angol divatot egyesíté szerencsés összeállításban a magyarral. Bőséges kvek- kert, magas inggallérokat és gomba idomú cserháti kalapot viselt.

Irinyi jeleskedett az által, hogy elegáns frakkot, fehér mellényt, fehér kasztor-kalapot viselt; de még az utczán is, csikorgó hideg télben semmi felöltőt, csak báli ruhát. Demonstrált a civilizáció mellett. Megbocsátottuk neki.

Csak Pálffy Albert tűnt ki a társaságunkból, quatre épingle divatszerű öltözetével, amit kiegészített a még addig szokatlan monokli. De hát fidélis pajtás volt s a szép talentumáért elnéztük neki ezt a különczködést: hogy ő európai akar lenni.

A saját megkülönböztető jeleim közül csak azt az egyet említem fel, amit egy akkori arczképemen találok megörökítve, hogy egy széles fekete nyakra- való úgy volt a nyakam körül csavarva, hogy az inggallérból egy csepp se legyen látható: ahogy a század elején viselték apáink. Aztán karbonári köpenyeget viseltem, büszkén általvetve balvállon, mint egy veronai nobili.

Ezzel merőben ellenlábas nézetet vallott Petőfi.

O neki meg semmi nyakravaló sem rontotta a termetét, hanem a helyett a széles, keményítet- len inggallérokat kihajtá az attiláján túl. Ez pedig ő neki illett nagyon.” (Jókai Mór, é.n. 32-33.)

Összegezve: 1845-től — amikor már levetette a nótárius ruhát — 1848 őszéig — amikortól többé - kevésbé már katonai egyenruhát, illetve annak „petőfiesített” változatát viselte — öltözködése kettős arculatú. Tovább hordja a magyar nemzeti viselet népi változatának ruhadarabjait, a posztódolmányt, a csizmát, a pörge kalapot és ezzel párhuzamosan az úri, a városi divatnak megfelelő holmikat, a selyemből készült atilladolmányt, a cilindert, a claque-kalapot is. Városi ember lett, de olyan, aki magyarságát szerette hangsúlyozni. (A szabad30