Kalla Zsuzsa: Beszélő tárgyak. A Petőfi család relikviái (Budapest, 2006)
Kalla Zsuzsa: A Petőfi-relikviák története
Prohászka Ottokár hat katolikus pap kíséretében beszenteli a sírt, énekkar és a társadalmi egyletek koszorúzása adja a műsort. 1911-ben szobrot emelnek a sír fölé, Bory Jenő alkotása a lantot tartó turul, az egyik legnagyobb a Kerepesi'temetőben, szinte elvész benne a Petőfi állíttatta márványtábla: „A legszeretettebb atya és anya”. Leleplezéskor a temetéshez hasonló nagy- szabású ünnepségek zajlanak, kivonul a MÁV gép- gyár munkáskórusa, a főváros előkelőségei. Hosszan folytathatnánk az ünnepek sorát: már korábban a szabadságharc ötvenéves évfordulója, a millennium, Vörösmarty centenáriuma, a Petőfi Társaság 25 éves fennállása, Rákóczi hamvai haza- hozatala 1906-ban, Mikszáth 40 éves írói jubileuma, Arany és Tompa születésének centenáriuma 1917-ben. Sorra avatják az emléktáblákat, még az elhunyt másodelnök, Komócsy József tiszteletére is emlékoszlopot emelnek. A társaság célja Pékár Gyula megfogalmazásában: „Az elhunyt jelesek iránt, ünnepélyek rendezésével folyvást ébren tartani a nemzet kegyeletét.” (Sass Ede, 1926. 39.) Ezekkel az ismétlődő ünnepi eseményekkel a Petőfi Társaság híven követi a kultusz kívánta gyakorlatot. A rítus, az ismétlődő együttes cselekvés, ünneplés, - ilyen például az évenkénti koszorúzás - a kultusz elengedhetetlen kelléke. E kultikus körbe tartoznak a százfős lakomák, a társaság belső életének meghatározó eseményei, bár sokan, sokszor szóvá teszik azt a paradoxont, hogy a nyomorgó Petőfi nevében fényűző eszem-iszomokat rendeznek, a társaság nem mond le erről. Sőt, csináltat egy díszes, drágakő-berakásos, szecessziós Petőfi- serleget, amellyel évről évre „serlegemelő” beszédeket mondanak új tagok. A rituális események érdekes példája, hogy egy ideig nagy, jelmezes, a reformkort megjelenítő majálisok, mozgalmas félhivatalos tavaszi népünnepélyek kapcsolódnak a Petőfi-mozgalomhoz. 1904-ben meghal Jókai, és egy korszak lezárul a Társaság életében. Herczeg Ferenc már a közérthetőség, az „egyszerű” Petőfi nevében óvja a magyar irodalmat a modernségtől, a nyugattól, a világpolgároktól: „A Petőfi-Társaság egész szervezetével és hagyományainál fogva ugyancsak az irodalom és a közönség között oly kívánatos kölcsönhatást szolgálja. Az újabb keletű irodalmi csoportosulásokkal szemben az irodalmi társaságok: ebben az esetben a Petőfi Társaság az egész magyar irodalom ügyét kívánja szolgálni, a csoport pedig kizárólag azt az irodalmat, amelyet tagjai produkálnak. Olykor úgy, hogy az ujitás jelszavait hangoztatván, szembehelyezkedik vele.” (Kéry Gyula, 1911. B 6.) Beszédeiben mindig a többség, a Társaság nevében beszél, szavai ekkor már hivatalos állásfoglalásnak tekinthetők: „A magyar költő legyen őrszem a kultúra magasan fekvő várkastélyaiban. De itt mindjárt hangsúlyoznunk kell, hogy azon a földrajzi ponton, ahová a sors eleinket vezette, az egységes magyar nemzeti államot tartjuk a kulturális élet egyetlen lehetséges keretének. Ami azon kívül van, az süllyedés, az barbárság [...] a tehetség nem pótolja a nemzeti érzést és aki magyarul ír, de nem érez magyarul, annak tehetségéből nincs haszna sem az országnak, sem az emberiségnek, annak tehetsége a természet efemer játéka, gyorsan ellobbanó lidércfény a mocsárban.” (Kéry Gyula, 1911. B 7.) A forradalom szele alig érinti meg a Petőfi Társaságot, 1918-ban egyetlen „reformülést” tartanak, de hamarosan helyreáll a rend, a társaság irodalompolitikai tekintély a továbbiakban, nem élő, eleven mozgalom. 1920-tól Pékár Gyula lesz az elnök, Herczeg Ferenc tiszteletbeli elnök marad. Bár a társaság 1923-as ünnepi almanachjának szerzői között ott van még egy Riedl, Reviczky, Schöpflin, Gárdonyi, Ferenczi, Kosztolányi, a Pe- tőfi-ünnep már a hivatalosság unalmába fullad, a beszédek az idegen, importált, „örökkön nyugtalanító világszellem”-et ostorozzák. A PETŐFI-HÁZ A Petőfi-Ház létrehozása a Petőfi-kultusz fontos eleme. A társaság tisztában van ezzel, ezért európai példákra hivatkozva sürgeti létrehozását. Több nemzeti kultuszhely létezik már ekkor: Angliában a Shakespeare-ház, Németországban Goethe frankfurti szülőháza, Ferrarában Ariosto lakóhelye, Firenzében Dante dolgozószobája. 1886-ban nyílik meg a Goethe Társaság védőszárnya alatt a magyarok által leginkább látogatott zarándokhely és sokat hivatkozott előkép, a weimari Goethe Múzeum. Gyulai ugyan joggal teszi szóvá a Petőfi-ház létesítésének tervét bíráló cikkében, hogy a fenti példák szerint emlékhellyé rendszerint azt a házat szentelik fel, ahol az író született vagy élt és alkotott, de létezik hazai ellenpélda: Kazinczy 1850- ben felavatott dór stílusú mauzóleuma Széphal- mon - a sírhoz Petőfi is zarándokolni jött már -, amely az idők során átalakult múzeummá. A múzeum, mint épület, bizonyos értelemben 20
