Balázs Ádám: Egy angol úr Erdélyből. Balázs Samu életútja (Budapest, 2018)
A nagy színész mivoltának lényege: a páratlansága
ven, sőt szemérmesen írjak édesapámról. Úgy éreztem, hogy így illendő egy olyan zárkózott, távolságtartó művész esetében, mint amilyen Balázs Samu volt. E könyv tudós lektora azonban arra biztatott, hogy a pályaképben felidézett családi történeteken túl, azért többet is megvallhatnék személyes érzéseimről. Megpróbálom... „Apa, fiú: egy Igen s egy Nem” - írta mindkettőnk kedvenc költője, Ady Endre. Az általános iskolában mozirajongó osztálytársaim Samukának becéztek. Szinte fürödtem a népszerűségben, pusztán mert egy ismert színész gyermeke voltam. Tekintélye védelmet is jelentett. Amikor hetedik általánosban, ezerkilencszázhat- vanöt táján, „akt képek terjesztéséért” több osztálytársamnak másik iskolába kellett távoznia: én megúsztam egy igazgatói intővel. Balázs Samu kisfiát mégsem lehetett csak úgy kirúgni! Miközben édesapám alig foglalkozott iskolai előmenetelemmel. Még a tőlem „elvárt” szavalatokra is édesanyám készített fel. Azért a lényeges dolgokra odafigyelt. Például arra, hogy legyek megkeresztelve. Ezerkilencszázötvenkettőben, amikor az erre fölkért papot éppen gyári munkássá képezték át. Vagy, hogy különórákon tanuljak németül. Hogy minden nyáron elvigyen húgaihoz, Nagyváradra. Annyira zárkózottan és szűkszavúan élt, hogy már arra is büszke voltam, ha nagy ritkán leült velem sakkozni vagy közösen meghallgattuk a legújabb Beatles- lemezt. Iróniáját és rejtőzködő szeretetét ugyanakkor jól példázza az alábbi levélrészlet. Tizenhat évesen kaptam. Akkoriban csak háromévente lehetett Nyugatra utazni: „Kedves Fiam, [...] figyelj ide, és ne szólj közbe. Ha jövőre a félévi bizonyítványodban megtartod a 4,6-ot, azzal a kilátással, hogy év végére 4,8 leszel, akkor már januárban beadom az útlevélkérést, és jövő nyáron elmegyünk kettesben Párizsba. Ezt a tervet egyelőre titokban kell tartani, hogy ne kelljen szégyenkeznünk, ha nem sikerül. [...] Sok csókkal: Édesapád.” A Nemzeti Bankban sikerrel kérvényezte a hivatalosan járó valutakeret megemelését. A vonaton egy német nyelvkönyvből éppen azt a mondatot gyakoroltam, hogy „Szeretnénk egy nem túl drága hotelt foglalni”, amikor benézett a kupéba egy svájci szállodalánc ügynöke.- Mondd csak el neki, amit tanultál! - biztatott édesapám. Ezek után a luzerni pályaudvaron külön hordár várt bennünket. A tóparti luxushotelben ágyba hozták a reggelit. Édesapámat valószínűleg angol lordnak nézték. Magától értetődő eleganciával egyenlítette ki az „átmeneti szállást”. Szerencsére Párizsig ki volt fizetve a vonatjegyünk... Bár szüleim mindketten színészek voltak: a szakmáról nagyon kevés szó esett közöttünk. Arra sem emlékszem, hogy édesapám akár a legcsekélyebb mértékben is befolyásolta volna pár- vagy pályaválasztásomat. 8
