Lenkei Júlia (szerk.): Animus Regis. Mátyás király a kortársak szemével (Budapest, 2008)

Szörényi László: A király lelke országokat nemesít és borít homályba

Nem tudjuk, hogy kitől származik ez az idézet, de hideglelős pontossággal foglalja össze azt a transzcendenssel összefüggő borzongást, amelyet numinózumnak, azaz istenekkel és démonokkal elteltnek szoktak nevezni. Közhely — legalábbis Heltai Gáspár óta —, hogy nemzetében Mátyás halála az árvaságnak és az elhagya- tottságnak azt az érzését keltette, amelyet a görögök számára Hésziodosz foglalt írásba, amikor arról tudósított, hogy az Igazság istennője végképp elhagyta a földet. Mi tehát, vagyis a jelenlegi és az elkövetkezendő nemzedékek ettől kezdve a vaskorban élünk. Még leglánglelkűbb rajongója, Zrínyi Miklós, a költő is érzékeltette, hogy egyszer volt és valószínűleg soha vissza nem térő személyiségről beszél Mátyásról szólván, aki után csak sóhajtozni lehet a magyar romlás századában. Ezek szerint nem csupán a kortársak érezték benne a természet erőire emlékeztető kiszámíthatatlanságot és fensőbbséget, egyúttal veszélyt és fenyegetést. Nem is tudták másképp megfogalmazni, mint a fiziognómia tudományából kölcsönzött oroszlánemblémával. Még legnagyobb ellenfelei is rákényszerültek, hogy később megpróbálják kisajátítani emlékét. (Természetesen a Habsburg-dinasztiára gondolok, és arra, hogy II. Mátyás koronázása körül olyan propagandairodalom keletkezett az ő sugalmazásukra, amely e derék Habsburgot mint Mátyás második megtestesülését próbálta népszerűsíteni.) Sőt továbblépve: amikor a megmagyarázhatatlant, vagyis a „Mátyás-jelenséget” próbálták megérteni és megértetni a világgal, akkor a jelképek nyelvén, amely erősebb a szavakénál, barát és ellenség egyaránt ugyanahhoz a képhez nyúlt, ugyanazt az őstípust próbálta az ő érdekében vagy az ő megrontására felmutatni: Attilát.

1465-ben Janus Pannonius követként tartott szónoklatot a pápai udvarban. Célja kettős volt: bemutatni ura, Mátyás hódolatát az új pápa, II. Pál előtt és minél nagyobb