Lenkei Júlia (szerk.): Animus Regis. Mátyás király a kortársak szemével (Budapest, 2008)

Szörényi László: A király lelke országokat nemesít és borít homályba

eltekintve — az olasztól, amely csak a pusztító barbárt látta benne s a hunokat az ördög leszármazottainak tartotta, valamint a magyartól, amely az ősi honszerzőt és dinasztiaalapítót tisztelte Attilában — a legtöbb krónika és legenda Attilát tartotta annak az uralkodónak, akivel összemérve nemességet vagy nemtelenséget lehetett nyerni. Párizs azért lehetett később Franciaország fővárosa, mert Szent Genovéva szembe mert szállni Attilával. Sok város versengett azért, hogy az őt alapító szent — a legendaszerzők ilyenkor nem törődtek a kronológiával — Attila kardjától veszett-e el, mert ha igen, akkor a város előkelőbbnek számított. A Nyugatrómai Birodalom bukását követő zűrzavarban az újonnan kikristályosodó és a későbbi nemzetek alapját képező népi közösségek akkor is alapítóként tekintettek Attilára, ha éppen a legellenségesebben álltak vele szemben annak idején. Európát tehát, amely különös vegyüléke antiknak és újnak, hellenizált római és romanizált barbár egyrészt, barbárságát büszkén őrző, de a gyűlölt és bámult Déllel együtt élni akaró Észak amalgámja másrészt, úgy látszik, Attda hadjáratai kristályosították ki. Az ő személyében szimbolizálta az utókor egy új kor, egy új egység és közösség kezdetét. Mátyásról újabban szinte lehetetlenség monográfiát írni. Nem csupán azért, mert újra meg kell szűrni szinte minden adatot, amelyet a régebbi, nagy monográfusok, elsősorban Teleki József és Fraknói Vilmos felhasználtak, és nem is azért, mert rengeteg új és ismeretlen adat került elő. Ezek egyenkénti feldolgozása sem fejeződött be, így szintézisbe sem lehet állítani őket. A komolyabb ok az, hogy II. (Habsburg) Mátyás után a magyar nemzetnek volt része egy harmadik Mátyás, Rákosi uralmában is. Elég belenézni e kor Mátyásról szóló, sokszor igen komoly történészek által írott eszmefuttatásaiba, hogy rájöjjünk: ha valamely politikai rendszer vagy ideológia nem a maga tragikusan ironikus kettősségében, tehát nemesítés és elhomá-