Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1937 Ajó Isten segedelmével! Egész nyáron írásbeli gátlás. A regény 1-2 szigorú kritikája megbénított. Vagy az bénít meg, hogy a következő részben „ismeretlent” kéne egy darabig írni. A folytonosság követeli olyan dolgok megírását, melyeket lelkileg nem éltem át. Mivel a „regény” nem naturalista krónika, úgy kéne megkomponálni, hogy csak az átéltből nőjön ki minden. Képben is: ha csak egy kézre van szükségem, nem kell odafestenem az egész embert. Ha egész alakot festek, akkor persze kell. De az egész képhez nem kell egész alak, ha nem egész alakot akarok festeni. A regényem hiányának, túl naturalista, nyers koncepciójának tulajdonítom, hogy szükség van benne „nem átélt” részekre. Egy naturalista folyamat „egész” voltából indul ki, és nem egy belső formai egységből. Tán az is gátol, hogy az apámat reprezentáló - de nem vele azonos - alakról olyanokat mondok, melyeket nem szeretnék apámra tolni, nem szeretném, ha „krónikának” olvasnák. Pedig kéne folytatni, átgyúrni. I. és L. állítása szerint nem elég erős benne „az elbeszélés veres fonala”, szétesik, és I. jól fejezte ki, az alakok felettébb plasztikusak, de nincsenek belehelyezve egy reális térbe. Freskószerűek. Különös: tegnap (ezen I.-megjegyzés előtt) mondottam a kis Tódnak: plasztikus eleven figurát tudok festeni, de mindig bajom van a térrel. A reális teret nem tudom elképzelni, és nem is illik a figuráimhoz, az én sajátos képteremet meg elvesztettem a naturalista kényszerképzet alatt. Sőt a képterem, amíg volt is, kétdimenzionális, dekoratív volt. A harmadik dimenziót sohasem tudtam egységesen ábrázolni, illetve meglátni. Ez a festői hiány igazolja I. és L. szigorú ellenvetéseit. M. szerint a fejezetkérdések túl „hirtelenek”. Nehéz újra elővenni. Az első olvasók túldicsértek, azt hittem, kitűnőt írtam, most fáj újra elővenni csökkent önbizalommal. Amellett érzem is, hogy éppen a kompozicionális szándékom volt az érdekes, az új az egész dologban - ha meg tudtam volna oldani. A részletek jó volta fontos, de nem az izgat. Az kellett nekem: a ki nem mondott egység. Nem egy történésből, de az egész [...] és ból kikerekedő, önként adó egység kidolgozása. A terem éppen ez a háború előtti irreális halódó világ termette lelkek egysége. I. mondja: az alakjaid önmagukban elevenek, sőt elevenségük túldimenzionált, de egymáshoz való viszonyuk nem reális, nem eleven. Éppen ezt akartam: ezeket a maguk „irreális realizmusában”, önlényük ketrecében külön vergődő alakokat, de úgy kellett volna megírni őket, hogy meggyőzőek legyenek. Talán ha nagyon tudnék dolgozni! De valahol mélyemben, felületes örök tevékenykedésem rétege alatt lusta, koncentrációra gyenge vagyok. És lírikus - minden alakom lírájából próbálok regényt ácsolni. Hogy a stílusom nem lírai: ezzel nem csalom meg önmagamat. Tudom. De mindebből jót is lehetne csinálni egy bizonyos zsenialitással, amely nincs meg bennem. (...) A Benei úton egy idegen asszony feltűrt szoknyával a kapujában. Kiszór valamit a küszöbe elé. Egész élete ott van a szoknyájában. így kínálják magukat a dolgok egész valójukkal, így jönnek az ember elébe. Minden szegény gazdagságukkal a szoknyájuk feltűrt ráncában. S az ember átmegy mellettük, nem segít rajtuk, idegen marad. Első félelmek: az arannyá váló lomb, a hajnal csontba mászó nyirkos idegensége, az elválás - az, hogy a dolgok megváltoznak. S a biztos nappalok és dolgok rétege alatt úszik azóta a félelem - az ősi életanyag, a félelem. Minél sűrűbben találkozom sok múlt magammal (a régi téma), de mindig többen lesznek. S ha nem tudom őket kézenfogva visszavezetni, elvezetni a mába, kísértetekké válnak. 464
