Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1936 A jó Isten segedelmével! Június 19-én. A felelőtlen gyengédség késztet arra, hogy állatokkal, néha még kis gyerekkel kedveskedjünk. Jólesik egy ebet is simogatni, és nem von felelősségre, ha nem vállalunk érte semmi áldozatot. Mindenféle öreges mozdulaton kapom rajta magam, testi és lelki mozdulatokon, mintha csak önkéntelenül úgy cselekednék, mint anyám cselekedett öregedőben. Furcsa, hogy az öregedésnek erre legintimebb, legmeggyőzőbb bizonyítéka mellett „tudom”, hogy él az 5-10 esztendős kislány, aki voltam. Sohase tudtam tán élénkebben, azaz „első vénségemben”, 20-25 esztendőm között, mikor rosszul ment a sorom, a gyerekség elmúlása és szerelmes asszonnyá ébredésem között. Hol véti el az ember a sorsát, hogy életével meghazudtolja a gyerekkor várakozását? És mi történik azzal a gyerekkel, aki úgy él tovább életünk és testünk börtönében, mint egy rab vagy mint egy kandírozott gyümölcs a befőttes üvegben? Emlékszem rá, hogy egyszer csitri koromban szemtelenül azt mondtam anyámnak „Mama, te ezt nem érted, téged zölden főztek be.” Hetek óta nem dolgoztam, gyengélkedtem. Ha mensesem van - ez a rettenetes klimakterikus hosszú szenvedéses menses - monomániás félelem és elbutulás fog el. Hetek kellenek még utólag is, míg lelkileg ismét felszabadulok. Teljesen üres a fejem, még a szeretetet is mint egy hálón keresztül érzem. Bennem menses van, ez elkerít a világtól. Az elmúlás félelme üldöz ilyenkor, s a legrosszabb, ha belenyugszom, hogy nem tudom megvalósítani magamat. A regényem - mintha nem is én írnám. Azokkal szemben, kiket szeretek, valami bűntudatfélével vagyok ilyenkor: mintha adósuk volnék önmagámmal. G[erg]gel szemben ez néha gonosszá, hideggé tesz. Haragszom rá, hogy nem tudok élettársa lenni. S közben folyton, fájdalmasan érzem az idő múlását, mintha a percek forró cseppeknek esegetnének a fejemre. Istenem, nem tehetek róla, hogy ezt olyan fájdalmasan érzem. Egész gyengélkedésem miatt nem jártam ki a faluba festeni. A kert túlságosan a múltba kerít - gyerekkorom benne éltem le főképpen, s első szerelmi ébredéseimet. A faluban mindig megerősödöm, úgy érzem, ott lelem meg a valóságos élet szimbólumait: az egyszerű kifejező gesztusokat, a tipikus helyzeteket. LfukácsJ Gy[örgy] Zola-cikke378 kitűnő, az „infáme”379 szóval visszaél ugyan - ez az ottani modornak való behódolás tán -, de átlát a naturalizmus szitáján. A mosónő elhozta édes kis hát. Úgy dolgozott, hogy közbe folyton dajkálnia kellett. A ruháskosárral együtt felvitte a gyereket a rozoga lépcsőlétrán a padra. Miért „félnek” és undorodnak Kari és András a szegény Bogár kutyájától, mióta kiherélték? Ilona szakácsnőnk tegnap azt mondja: „Holnap lépek be öreg 39. esztendőmbe! Tavaly sok virágot kaptam - hiszen tetszett látni -, de holnap, tudom, nem kapok senkitől.” Engedelmet kért, hogy ma elmehessen a hajnali misére. Felvette legszebb rózsaszín muszlin parádéját. Szegényke! Ünnepli önmagát! 578 579 578 Az említett írás későbbi kötetbeli megjelenése: A százéves Zola. In: Lukács György: Balzac, Stendhal, Zola. Bp., Hungária Kiadó, 1945. 129-46. old. 579 aljas, becstelen, undorító, szégyenletes 456
