Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1936 Az orosz világ K[ari] szerint egy kispolgári stabilizáció felé tart. Ez a művészetnek csak hasznára válhatik. Semmire sincs olyan szüksége a művészi alkotónak, mint magára a stabilizációra. Hinnie kell a holnapban, amelynek számára alkot, és kell hogy „képet alkothasson” róla magának. Az ember mindig a publikum számára ír, és publikum csak az, akinek legalábbis sejtjük az arcjátékát, a reagálási módját. A történelmi materializmus (bármennyire beigazolódott a maga helyén, mint egyik fontos aspektusa a világnak) relativizmusa által nem kedvez a művészi alkotásnak. Aki megformázza a világot abban a hitben kell éljen (abban az álomban), hogy végső fórum és alkotása időtlen, végérvényes ítélet. A folyékonyát csak ott lehet felfogni, ahol valami szilárdba torkollik. A dialektikus folyamatot is ott, ahol végső értelmezést sejtünk. Rossz lehet a lelkiösmeretem, mert ha Hitlerre gondolok, mindig az jut eszembe, hogy meg fognak vetni a cselédeim. Pedig a tudatom azt mondja, hogy „az adott viszonyokhoz képest” emberségesen bánok velük. Félelmemben benne rejlik „az adott viszonyok” őszinte kritikája. Szeretem a zempléni táj „áldott középszerét”, mert semmiben sem tűnnek ki, „általános érvényűvé”, „szimbolikussá” válnak szelíd halmaink és a szürkés zöld fiatal rozs felett cikázó káposztalepkék. „Jó meleg van” - ösmételi meg ötször-hatszor az öreg paraszt, aki homokot lapátol az Ondova-parton. „Jó meleg van, panna velkomozna”.574 S bár semmi panasz sincs a hangjában, sőt inkább örömteljesen veszi tudomásul a jó időt, mégis elszégyellem magam, hogy fürdőruhában, a friss folyóvízbe megmártottan hűsölök a parton. Az emberek kutat fúrnak a Bikácson.575 Négy-négy férfi (azaz egy-egy asszony is akad közöttük) rettenetes erőfeszítéssel kergeti körbe a furóvasat vezető négy nehéz farúdat. Görbedt derékkal - lihegve, csapzottan keringenek - ős Egyiptom rabszolgái. Pedig önmaguknak, saját jószántukból fúrják a kutat. A primitív technika rabszolgákká bélyegzi őket. Az írás is egy neme a rabságnak. Amint belejövök az írásba: szobámban kuksolok, sétára nem kerül idő. Azalatt odakünn „gyorsított film tempójában” nőnek, nyílnak, hervadnak a tavasz virágai. A festés azért „élvezetesebb”, mert közben örülhet az ember szeme. Viszont a festés technikája, a vele járó fizikai műveletek a teljesített munka boldog illúzióját kelti bennem. Az írás „anyagtalansága” élettől távol esőbb. A falusi kovács kérésére átfestettem egy kopott régi feszületet. Nem tudok másfél méternyi aktot festeni modell nélkül, a régi pléh patron rosszul kivágott, aztán meg a „mintához” kell tartani magam. Nem művészmunka - leszállított igényű giccselés. Szégyenkezem - ilyen kevés képességgel ezt a munkát végezni. S mialatt csinálom, valahogy megelevenedik számomra a csúf munkájú feszület - majdnem áhítatot érzek méltatlan alkotásom előtt. Olyan erős a kereszt varázsa, hogy átsugárzik saját tökéletlenségemen, megszépíti számomra, amit festek. 574 nagyságos kisasszony 575 Körtvélyes egyik területének neve. 453
