Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1917 Mi értelme van a céltalan (sem a magunk, sem más egyén, sem a társadalom érdekeit elő nem mozdító) áldozatnak (szimbolikus cselekedetek, mint szegény jó Tesnikóm halála és vallási áldozatok egyáltalán)? - A szimbólum értelmét keresni, mert nem csak pedagógiai értékük van - ha senki sem tudná őket, akkor is volna értékük Isten előtt. Két extrém erkölcsi probléma, mely megoldása minden cselekedetünkre vethetne értelmet. Süllyedő hajón van egy ember, kinek rendeltetése a túlsó parton kiszállni és ott egy felsőbb cél érdekében mártíromságot szenvedni (szóval a félelem-motívum nem szerepelhet). Mi az illető kötelessége (tiszta erkölcsi), ha a mentőcsónakon már egy hely van csupán: egy vele a fedélzeten vergődő átlagembert (pláne öreget vagy lelkileg alsóbbrendűt) a mentőcsónakra bocsátani, vagy visszalökve az illetőt, a csónakra törekednie? Ha szabadon választhatna bárki önnön halála és egy vele teljesen egyértékű távoli ösmeretlen egyén halála közt, mi volna erkölcsi kötelessége? (Elesik itt a brutalitás és érték, szóval igazság motívuma.) Szerintem - azt hiszem - erkölcsi jog, sőt kötelesség oly célokért, melyekért magunkat is feláldozzuk, vagy komolyan feláldozni tudnánk, más velünk egyenrangú egyéneket is feláldozni. Szóval jogunk, sőt kötelességünk lehet más egyén öncélúságát megsérteni felsőbb célok érdekében, föltéve hogy ez a felsőbb cél tényleg isteni rendelés. A második kérdésben úgy érzem, kötelességünk volna legalábbis elhárítani a döntést magunkról, és azt Istenre bízni, sőt talán vállalni és feláldozni életünket, bármily nehéz is. Mi tehát a legmélyebb erkölcsi törvény, igazságfeletti: ha a szeretet, akkor az első kérdésben ez válik kérdéssé, lehet-e magasabbrendűt szeretni, mint „egy ember öncélúságát”? Döntő kérdés. (...) Mese és ornamentika közti rokonság. (Gaál Mózessel.) Minden művészet a mese felé, illetve a lélek érvényesülése felé tendál. Dosztojevszkij mesébb Jókainál, Maupassant-nál. Csakhogy a mese a lélek valóságba zuhanása előtt van, ezért jelentkezik minden új probléma mesealakban (hasonlat, szimbólum, meserelációk). Az „ornamentum” majdnem teljesen stilizált, Ding an Sich-ségre törekvő, szóval belső realitás, ábrázolás vagy térkitöltés (vagy vonalban, színben, foltban, valőrben; építészet: tömegben, formában), szóval képzőművészetileg ábrázolt törvényszerűségek. Alaptörvényei egyek a meséivel. A jelenségvalóságot áttörésével, negálásával érvényesülő lélek törvényei. Egyközpontú zártság vagy végtelent mímelő ritmusos ismétlődés, önmagába térés, ezek más-más módon egyet fejeznek ki. A végtelenség- és abszolútumfogalmak és a boldogság, a megváltottság ezen mese szimbólumának testet öltése szimbólumokban. Vágyteljesedés. Gaál helyesen mondja: a mesében minden egy pont felé tendál, csak érte létezik. Ez az ornamentumban is a részlet teljes alárendelése az egyensúlytörvénynek. (Der Wunsch nach dem Grenzenlosem)55 Mesében 55 a határtalan utáni vágy 126
