Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1917 halál és szerelem fontossága, ornamentumban ritmikus folytathatóság, önmagába térés etc. Bizonyos térkitöltési (képzőművészeti és értelmi téren) törekvés (horreur du vide). A részletek kereksége, és mégis (ez azért van, mert nem valódi léttel telítettek, sem valósággal küzdők) helyettesít[het]ősége. A legfiatalabb győzelme nem csak hatásfeszítés, izgatás, de az érintetlen, a matériával nem kevert, a legbensőbb győzelme is. Egy síkra hozatal mesében; léleksíkra ornamentikában; térsíkra materiálisán? Isten előtt a világtörténelem mese és a naprendszer ornamentum, az ő korlátlan énjének érvényesülése. Erre törekszik minden művészet. Hirtelen lelki átalakulások nem gyanúsak, valószínű, hogy benső élmény van megettük. (...) Ajó Isten segedelmével! Gyermekek és vadak számára a hasonlat azonosságot jelent. Oly erős még bennük a csudaérzés, hogy ha megérinti valami analógia (hasonlat, rész az egészhez) őket, vele zeng az egész azonosság érzete. Minden értelem elején már kettőnek kell léteznie. De az értelmen túl metafizikai ösztönünk egységet követel. (...) Gaál szerint a mese gyökere az álomban van. Értem, de vannak szimbólumok, melyek nem álmokban kerülnek hozzánk, ilyennek látok sok meseszimbólumot. És vannak-e talán impresszionáló álomképek, melyek nem szimbólumok, csak hatásosak? Szabad-e mesét írni arról, amit másképp is lehetett volna mondani, és mi az, amit csak mesében lehet elmondani — ez az, ami fontos lenne mesefilozófiai szempontból? Jelenhetik-e meg őszintén a mese művészi formájában oly szimbólum, melynek értelmét értelemmel adekvát fel lehet fogni - nem - ez nem is volna szimbólum? A mese világnézet, de műfaj is, mint ilyen milyenek, és vannak-e korlátolt számban, illetve fel vannak-e derítve törvényei? Fejlődésképes műfajilag, formailag - vagy már csak rituális műfaj? Ha új tartalma lehet (módosulásról van csak szó az örök tartalom meglátásában), új formái is lehetnek? (...) A minap megvitatott erkölcsi kérdés: mi a helyes, ha egy ragályos beteget, akin más nem enyhíthet, bevisz az ember oly házba, melyben kiskorú gyermekek vannak, kikért az illető felelős (akár saját, akár rábízott gyerekei), vagy ha az utcán hagyja? Mi az etikus eljárás posztulált esetben? Ez egész sor kérdés eldöntésétől függ. Az egyik: a „tiszta és közvetlen segítő szeretet” álláspontja szerént első a betegen minden meggondolás nélkül segíteni, a többi az Isten dolga, jótettből csak jó lehet. A másik álláspont: a vállalt kötelesség elsőbbrendű voltának és az öncélúság tiszteletének álláspontja, mely szerint elsősorban az önként vállalt egyénekért felelős az ember, másodsorban felelőtlen kiskorú lényekre nem oktrojálhat veszedelmet, áldozatot ugyanis csak maga hozhat az ember, öntudatlan más egyénekre ezt rátukmálni nem erkölcsös. Magam személyére vállalhatom az áldozatot, akár hiszem, hogy az áldozat üdvözít, akár nem. De másra nem lehet áldozatot erőszakkal vagy tudtán kívül rátukmálni, mert hisz a nem vállalt áldozat nem üdvözíthet: csapás és nem áldozat. Ami pedig azt az álláspontot illeti, hogy „nem lehet tudni, mi válik a lélek javára”, akkor segíteni sem erkölcsös, mert hátha ártunk vele a léleknek, melyen segítünk. Az ellen csak a „segítési parancsának dogmatikus erejét lehet felidézni. (Nem is szeretetet, mert a szeretet mérlegelőképes, csak az első segítség parancsát, ezt is a helyzetben és időben 127
