Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Ács Margit: Bezzeg a Nyugat!
ÁCS MARGIT Bezzeg a Nyugat! Nagyon fontosnak tartom, hogy a hatvanas-hetvenes évek magyar művészetéről újra szó essék, mert hiába nyomorgatták a művészt, a gondolkodó embert a diktatúra ideológiai korifeusai, hiába, hogy akrobataként kerülgette a tabukat, és magában szégyenkezett a kényszerű kompromisszumok miatt, mégiscsak jó művek, olykor remekművek születtek a képző- és filmművészetben csakúgy, mint az irodalomban. Tisztem szerint az irodalomban lezajlott folyamatokról szólok ezúttal, örülve a lehetőségnek, hogy legalább e szű- kebb körben megkísérelhetem irodalomtörténet-írásunk vakfoltjainak korrekcióját. A hivatalosnak tekinthető irodalmi kánon megalkotói úgyszólván kiselejtezték a tudni érdemes dolgok közül e két évtized java termését, s utóvédharcnak hihettük néhány elszánt tudós kiállását az akkor kiteljesedő vagy akkor induló életművek margóra szorított részéért. Görömbei András, Márkus Béla, Monostori Imre, Vasy Géza, Bertha Zoltán és egy-két tanítványuk nélkül már feledésbe is merült volna nagy részük. Visszatekintve szinte aranykornak látszik ez a két évtized, amikor pályája csúcsán alkotott Illyés Gyula, Weöres Sándor, Vas István, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc, Nagy László, és az ő hatása alatt megjelent egy fiatal költőcsoport, akiket Heteknek neveztek. Köztük Ratkó József és Ágh István, de bátyáik közül még Csoóri Sándort, Tornai Józsefet, Orbán Ottót is említenem kell, és akkor hány idősebb költő nevét nem mondtam: Jékely Zoltánét, Kálnoky Lászlóét, Kormos Istvánét - az utóbbinak a keze alól egy egész nemzedék rajzott ki. A tablón ott van Kiss Anna, Utassy József, a Kilencek, Petri György, Tandori Dezső. De nézzük a prózaírókat is: még élt és írt Déry Tibor, berobbant az irodalomba Ottlik Géza, Sánta Ferenc, Szabó István, Sarkadi Imre, Örkény István, Galgóczi Erzsébet, Szabó Magda, egészen új hangot használt Mándy Iván, Hernádi Gyula, Mészöly Miklós. Természetesen nem törekszem teljes névsorokra, nagyszerű alkotók neve ötlött máris az eszembe, de sosem jutnék a felsorolás végére, inkább továbblépek az időben. A hetvenes években indult Hajnóczy Péter, Temesi Ferenc, s ekkor indultak azok is, akik a nyolcvanas, kilencvenes, kétezres évek ünnepelt sztárjai lettek: Nádas Péter, Esterházy Péter, Spiró György, Kertész Imre. Az ő műveik is aranyozzák az aranykort, de semmi nem igazolhatja az imént jelzett gazdag termés többi részének a felperzselé- sét. Ottlik, Pilinszky, Nemes Nagy, Mészöly Miklós, Tandori és Petri szintén előkelő helyet kaphattak az új kánonban - nagyon-nagyon megérdemelten, ám kivételként, hiszen pályatársaikat, akik nem kevésbé jelentős, s a maguk módján korszerű műveket hoztak létre, egy elavult irodalmi paradigma fosszíliájaként az irodalmi lomok közé száműzött az egyetemek többségén és az akadémián regnáló tudományos elit. Van, akit azért löktek le az egyetemesség fikciója felé száguldó magyar irodalom szekeréről, mert az írói vétesz szerep „bűzét" érezték rajta; volt, akit azért, mert kötődött a társadalmi valósághoz, a valóság-referencia „primitív" igényéhez; és volt olyan is, aki egyszerűen csak túlságosan a maga útját járta, s nem illett illusztrációnak az új esztétikai tanok közé. Hogy a kivétele- zettség miért nem lett kiterjesztve olyan merész formai újítókra, mint Weöres Sándor,
