Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Ács Margit: Bezzeg a Nyugat!
ÁCS MARGIT: BEZZEG A NYUGAT! vagy Juhász Ferenc, vagy Hernádi Gyula, vagy Páskándi Géza, vagy Mándy Iván, akiket sem a váteszkedés, sem a primér valóság-ábrázolás esztétikai „vétkében" nem marasztalhatna el még egy posztmodern inkvizíció sem, rejtély maradt a számomra. Rejtély, hogy Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetében a magyar irodalom felzárkózása a kor művészetéhez, vagyis a posztmodern korszak kezdete - szerinte ugyanis a posztmodern betörése hozta el ezt a bizonyos felzárkózást -, miért Mészöly Miklós Alakulások című elbeszéléskötete megjelenésének évszámához (1975) kötődik, és miért nem tűnt fel a jeles professzornak, hogy Weöres már a negyvenes években is olyan verseket írt, amelyek tartalmazták az önreflektív kétséget, a látás sokszoros fénytörését, vagyis már akkor megfeleltek a modernség utáni korszak művészeti alapélményének. E rejtélyeket felderíteni azonban, attól félek, senki sem fogja. Talán nem is érné meg a fáradságot. Amit tehetünk, egyszerűbbnek látszik: át kell lépni az előítéleteken. Újra kell gombolni a kabátot. Kezdjük azzal, hogy amikor a hatvanas-hetvenes évek magyar irodalmáról beszélünk, ne hagyjuk ki a seregszemléből Kányádi Sándort, Sütő Andrást, Határ Győzőt, Cs. Szabó Lászlót, Szilágyi Domokost, Székely Jánost, Tőzsér Árpádot, Gál Sándort, Tolnai Ottót, Gion Nándort, Grendel Lajost, Domahidy Miklóst, Szilágyi Istvánt, Farkas Árpádot, nehéz abbahagyni a felsorolást. Más és más világ vette körül ezeket a magyar írókat, legtöbbjük éppen az említett két évtizedben mesterségesen be is volt szorítva szűkebb közösségébe. Itthon nagyon kevesen tartották számon irodalmunknak a határainkon kívül létrehozott szegmenseit, de az utódállamokban és a nyugati emigrációban is hiányzott a mindenfelől való tájékozódás lehetősége, ott is fogyatékosak maradtak az egymásról való ismeretek. Ma azonban természetes, hogy ezeket az életműveket is befoglaljuk irodalmi tudatunkba, és az egész termésre gondolunk, amikor valamely korszak irodalmáról beszélünk. Az imént használtam egy szót: felzárkózás. Kulcsszava ez annak a kultúrtörténeti és történetírói szemléletnek, amely a megkésettségünk állítására alapozta teljes értékvilágát. A tényt nem lehet tagadni: az ország az ipari struktúra és a kulturális intézményrendszer kiépítését tekintve a 18. századra lemaradt attól az Európától, amelyhez tartozik, amelynek néhány évszázaddal előbb még egyik legerősebb állama lehetett. Bizony, lemaradt. Csakhogy a ,megkésett' szó azt sugalmazza, mintha heverészett volna feudális babérjain, amikor a nyugati országok az új kor kakasszavára ébredve ipart, gépeket, szállítóeszközöket hoztak létre, no meg választott parlamenteket. A marxista történetírás nemcsak sugalmazta, évtizedekig sulykolta ezt, és a magyar nemesség bűnéül rótta fel, hogy nem számolta fel időben önmagát. Csakhogy a nyugati országok polgárosodása a gyarmatok kirablásán alapult, Magyarországot meg a tőkefelhalmozás e nem épp etikus korszakában a török birodalom adóztatta, és a területén vonulgató hadseregek fosztogatták. Megkésettség? Nem inkább történelmi hátrányról kéne beszélni? Szinte hallom a kritikát: gyáva önfelmentés, mutogatás a körülményekre, jellemző, mindig ezt csinálják a magyarok. Igen, megvan a veszélye, hogy mentségeket találjak arra is, amire nem lenne szabad. De most nem mentségként hozom fel, hanem büszkén emlékeztetek rá: a magyar nemesi elit igenis felismerte a maga kulcsszerepét az ország sorsában. Volt egy reformkori Magyarország, amire jó érzéssel lehet visszagondolni. Egy másik visszatérő, sommás állítás: nálunk nem alakult ki polgárság. Hát a mezővárosok, a szabad királyi városok polgárai, akik, ha netán nem magyar etnikumúak voltak is, de mindenképpen hungarusok? És például a felvidéki bányavárosokban egész Európát megelőző technológiákat aIkaI73
