Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Ács Margit: Bezzeg a Nyugat!
A REMÉNY ÉVEI maztak; de mindenfelé, más tájakon is utakat, hidakat, templomokat építettek, pénzt vertek, ahogy minden országban a polgárok szoktak. Kétségtelen, hogy csak a tizenkilencedik század második felében betelepedő ipar és pénztőke révén jött létre nálunk is az az új, tőkés típusú polgári réteg, amely nyugaton már vagy másfél évszázada létezett, de akkor viszont, ezekben a bizonyos „békeidőkben" annál gyorsabban ment végbe a modernizáció, valósággal az akkori idők „kistigrise", egy közép-európai kistigris volt Magyarország. Sok tekintetben behozta lemaradását. Óriási áldozatot követelt azonban a fejlődés gyorsasága, mértéke és módja: az ország kettéhasadt városra és falura, a parasztság kimaradt a nagy változásból. Milliónyi kivándorló, ósdi szerszámok, magyar Ugar. A mai társadalomtudósoknak ezt a szervetlenül végbement, túl gyors szerkezetváltás szükségszerű és drámai következményeként kéne tárgyalniuk, zömük azonban - részint marxista beidegzettsége folytán, részint az újabb keletű, nemzetfeletti normák jegyében - a magyar uralkodóosztály eredendő alkalmatlanságának, megrögzött maradiságunknak tulajdonítja. Megkésettség? Bármilyen hangsúllyal mondják ki, megüt bennünket a szó. A történész és a politológus minősít, normákat állít fel, ahelyett, hogy a dolgot magát vizsgálná. A megkésettségre való önelégült mutogatás óhatatlanul a csökkentértékűség tudatát ülteti el és táplálja a magyar emberekben, akiket így a magát fölénk helyező, úgymond korszerű elit könnyebben terelgethet olyan politikai- élet- és tudatformákba, amelyek más történelmi előzmények után, más társadalmi szerkezetekben alakultak ki. Saját történelmi tudatunk pedig kóros önáltatásnak minősül, köldöknézésnek, a törzsi gondolkodásmód tünetének. A fejlődés, mint a létező legfőbb jó nevében lépnek fel, új Széche- nyiknek hiszik magukat, holott Széchenyi nem lerombolni akarta a magyarokban az önbecsülést, hanem hozzásegíteni őket, hogy legyen okuk rá. Jó lenne tehát megszabadulni a „megkésettség" fogalmától, helyette az imént már elhangzott történelmi hátrány pontosabb és objektívebb megnevezés lenne, de belátom, hogy egy meggyökeresedett szóhasználaton aligha lehet változtatni. Káros kisugárzása ellen csak a valós viszonyok makacs számontartásával védekezhetünk. A kelleténél hosszabban időztem a magyar társadalom fáziskésésének kérdésénél, de művészetünk megkésettségének, elavultságának közhellyé koptatott tézise szorosan kapcsolódik hozzá, máskülönben kisebb súllyal merült volna fel, hiszen magában a művészetben kétséges hitellel lehet fejlettségi normákról beszélni, amelyeket el kell érnie egy-egy korszak műalkotásainak, hogy aztán egy másik korszak műalkotásai még magasabb fokokat érjenek el - ezt a beteg teóriát csak az osztályharcban kicsúcsosodó, pártos marxista esztétika tudta magáévá tenni. Valójában csak kiemelkedő, zseniális, jó, közepes és rossz írók vannak. Egy-egy író pályáján lehet fejlődést észlelni, poétikai eszközökben, tágasabb világszemléletben, de nincsen fejlettebb író és fejletlenebb író. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy bármily autonóm egy műalkotás, nem független a közegtől, amelyben létrejött, és ugyanígy a nagyvilágból érkező szellemi-filozófiai-stiláris hatásoktól sem. A műveken mindez többnyire az alkotók szándékaitól függetlenül is nyomot hagy, nem is szólva azokról a művekről, amelyek egyenesen emblematikusan fejezik ki, formálják meg a korszak vezéreszméit. A hatvanas-hetvenes években született magyar irodalom ilyen értelemben is korszerűnek mondható, csak éppen nem egyféleképpen, egy stílusáramlat formanyelvén volt 74 korszerű, hanem a maga sokféleségében reflektált a változó világra. Az egész civilizá-
