Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Ács Margit: Bezzeg a Nyugat!
ÁCS MARGIT: BEZZEG A NYUGAT! ciónkat érő kihívásokra is fogékony volt, nemcsak a háború utáni magyar élet sorsproblémáira, bár ez sem lett volna kevés. Vannak írók, költők, akik felfokozott érzékenységükkel ráéreznek a koreszmékre elméleti művek olvasása nélkül is. Kiszimatolják ezeket a levegőből. De a tárgyalt időszakban nem kellett csupán az ösztönös ráérzésre hagyatkoznia a magyar szellemi életnek, mert akkor már beszivároghattak nyugatról azok az elméleti művek, amelyek számot adtak a világban addig végbement és egyidejűleg is zajló szemléleti forradalomról. A Korunk szellemi körképe antológia például alapélménye lett az ekkor élt nemzedékeknek. Kodolányi Gyula így írja le ezt: „Kulturális robbanáshoz vezetett az is, amikor Kádárék az ideológiai könnyítés mellett döntöttek 1961 körül. Ha kevésbé volt is látványos, történelmi hatása ugyanakkora volt. Persze, a szelepnyitogatók szándéka ellenére. Olyan idők voltak ezek tehát, amikor Nyugatról, a kultúrpolitikusok nevelőatyai figyelmeztetéseivel körítve, be-bejöhetett már a korszerű gondolkodás. De magyar képviselőinek még nevét sem hallhatta a tájékozódni vágyó fiatal. Hamvas Béla, Várkonyi Nándor, az emigrált Kerényi Károly nem léteztek. Fülep Lajos nyugdíjas művészettörténész volt a világ szemében..." (A hullám taraja, Nap Kiadó, 2006. 93.o.) A magyar fordításban is olvasható nyugati könyvek: az elméleti-filozófiai munkák s a kortárs szerzők regényei, versei mellett emlékeztetnék a modern filmművészet még felforgatóbb hatására, amely nemcsak a filmeseket érintette, hanem több generáció köznapi életstílusát, ízlését szabta meg. Vagy emlékezem a budapesti Henry Moore kiállításra, majd egy hetvendolláros utazásomon, a Velencei Biennálén beszerzett látványélményeimre - kevés tapasztalás is elég volt ahhoz, hogy ráálljunk arra a hullámhosszra, amelyen a kortárs művészet „fogható volt". Az irodalomtudományban is új szelek kezdtek fújni. Szabolcsi Miklósnak megengedték a strukturalizmus honosítását, Németh G. Béla is új formai szempontokat és eszközöket vezethetett be az irodalom értelmezésébe. A strukturalizmusban volt valami groteszk, ma is fejcsóválva nézegetem a táblázatokat és statisztikákat az akkori műelemzésekben, de üdítően más volt, mint a marxista leckefelmondás, valósággal a szellemi szabadság kicsit bugyuta megnyilvánulásának láthattuk. Ugyanilyen felszabadító aura övezhette volna a Németh G. Béla szerkesztésében megjelent antológiát, Az el nem ért bizonyosságot, amelybe tanítványainak Arany János első költői korszakát feldolgozó tanulmányait közölte, de nem ez történt, ez az antológia, ahogy mondani szokták, kiverte a biztosítékot az irodalmi közvélemény túlnyomó részében. A begyepesedett marxistákban is, de ez nem volt csoda, amit viszont közvetlenül megéltem: az ellenzéki gondolkodású kollégáimban is. Polgári liberális, konzervatív liberális, népi eszmeiségű egyaránt volt e közegben (akkor még csak nyomokban voltak meg a mai szekértáborok), de egyaránt Arany János meggyalázásának minősítették a fiatal irodalomtudósok munkáját. Az érzékenységüket az a korábbi trauma fokozta fel, hogy elszenvedői voltak a kommunista ideológiai fanatizmus rémtetteinek az irodalom területén is, és az antológiában egy más formában jelentkező dogmatikusságra neszeitek fel. Most, eme előadás előkészületei közben újra elolvastam a kötet tanulmányait, s két kivétellel nem igazolták az egykori botrányt. A kötet szerzőinek többsége csak a frissen elsajátított módszer eszköztárát villogtatja Arany János verseit szét- és agyonelemezve. Megelőlegezik ugyan a magyar irodalomtudomány kilencvenes években eluralkodó öncélúságát (az elemzés úgy ráburjánzik a műalkotásra, hogy az pusztulásnak indul alatta, akár lián alatt a fa), de ezek a fiatal tudósok még hódolnak a költő előtt, nem akarják lerombolni tekintélyét. Szörényi László elemzése 75
