Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Kulin Ferenc: A Kádár-korszak kultúrpolitikájának politika-történeti háttere
KULIN FERENC: A KÁDÁR-KORSZAK KULTÚRPOLITIKÁJÁNAK POLITIKATÖRTÉNETI HÁTTERE György - sokáig számomra is rejtélyes - szerepének értelmezésére. Örökségének elfogulatlan megítélésére törekedve egyik egykori beosztottjának véleményét idézem. Agárdi Péter - a korszak kultúrpolitikai apparátusának egyik legelkötelezettebb és talán a legképzettebb munkatársa - szerint „Aczélnak döntő szerepe volt abban, hogy a kádári politika a többi szocialista országéhoz képest viszonylag szuverénné, pragmatikussá, reform-érzékennyé, toleránssá, a világra nyitottá formálódott." Nos, nem vitatom, hogy volt összefüggés a Kádár-rendszer liberalizálódása és Aczél politikusi alkata között, ám ennek az összefüggésnek engem nem a ténye, hanem az ok-okozati logikája érdekel. Mert nem mindegy, hogy egy egyéni karakter hasonítja-e magához a rezsim természetét, vagy ez utóbbinak a létérdekei diktálják egy mégoly formátumos politikus kiszámíthatatlan döntéseit. És hogy lássuk: mik voltak a rezsim létérdekei, egy rövid kitérőt kell tennem. Nem vitatható, hogy a Kádár-rendszer elviselhetőbb volt, mint a szomszédos szocialista államok diktatúrái, de megtévesztőek azok a történetírói kommentárok, amelyek a magyar gulyáskommunizmust a Szovjetuniótól fokozatosan függetlenedni törekvő magyar politika sikereként értékelik. Voltak, lehettek helyzetek (pillanatok), amikor diplomatáink tájékozottságára és bátorságára is szükség volt, hogy jó lóra tegyenek, amikor az SZKP-n belül zajló hatalmi harcok kimenetelét latolgatták; de ha szerencséjük volt is, Moszkva szándékai és érdekei ellenében semmiféle magyar reformpolitikának nem volt esélye. Ezek a szándékok és érdekek pedig nem a függetlenedésünk útját egyengették, hanem szigorúan ellenőrzött - és tegyük hozzá: a dollármilliókra rúgó hitelek felvételétől kezdődően egyszerre két világhatalom által ellenőrzött - kísérleti laboratóriummá formálták Magyarországot. Ki emlékszik ma már rá, hogy 1974-től bifurkálták a magyar gazdaságot: 50 nagyvállalat maradt a KGST kontrollja alatt, a többi folyamatosan betagolódott a piacgazdaság világhálózatába. És ki emlékszik arra, hogy a kultúrpolitikai szigor enyhülése - pl. a Mozgó Világgal szembeni ideiglenes tolerancia - sem a rendszer demokratizálódásának a jele, hanem a nyugati hitelfelvételek politikai feltétele volt? (Az amerikai elnökök évértékelő beszédeikben tételesen felsorolták: mely országok szolgáltak rá a legnagyobb kedvezmény elvének alkalmazására, további hitelek folyósítására - az emberi jogok, a szólás- és sajtószabadság terén tett látványos engedményeikkel.) A Kádár-rendszer éppúgy nem konszolidálódhatott a Moszkva által diktált irányelvek követése nélkül - nem indulhattak volna el az 1968-as gazdasági reformok, a 1973-as nyugati hitelfelvételek, és nem került volna sor a '82-es valutaalapi tagságunkra sem - mint ahogyan nem is akadtak volna el ezek a változások, ha az SZKP nem engedi le előttük a sorompót. Sok esetben bátornak mondható politikusaink félreértették a nyugati nyitásban játszott szerepüket is. Talán nem is akarták észrevenni, hogy a washingtoni diplomaták baráti gesztusaikkal és a nagyvonalú hitelpolitikájukkal nem elismerni, nem jutalmazni kívánták a magyar külpolitikát, hanem az évtizedekkel korábban kidolgozott birodalmi stratégiájuk forgatókönyvét valósították meg lépésről lépésre.6 Ennek a stratégiának pedig nem az volt a célja, hogy felszabadítsa térségünk országait a Szovjetunió gyámkodása alól, hanem az, hogy a saját érdekszférájának részévé tegye azokat. A Nyugatra figyelő Aczél Györgynek tehát valóban meghatározó szerepe volt abban, hogy a rendszer hosszú ideig prolongálta a válságait, de nem volt, nem lehetett elég 6 Ld. Matolcsy György: Az amerikai birodalom. Válasz Könyvkiadó, Bp., 2004. 264-265.0. 61
