Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Kulin Ferenc: A Kádár-korszak kultúrpolitikájának politika-történeti háttere
A REMÉNY ÉVEI tehetsége ahhoz, hogy megoldja azokat. Az a fajta liberalizáció, amit ő vezényelt, úgy puhította a kommunista diktatúrát, hogy annak korrodálódó tartószerkezetébe egyidejűleg és folyamatosan a rivális világhatalom rendszerelemeit csempészte bele, azoknak - akkor még nem látható - értékromboló dinamikájával együtt. Az értékrombolás szó használatával ezúttal nem a kulturális intézményrendszerben történt durva intézkedésekre gondolok, hanem azoknak a tendenciáknak a felerősödésére, amelyekre már az egykorú művészet- és irodalomkritika is figyelmeztetett. „Viták folytak arról: hogy áru-e a kultúra? S az idő úgy döntött, hogy az. Ez a gondolkodás a magyar irodalmat mélységesen leértékelte. Riasztó riportok jelentek meg az irodalmi érdeklődés megcsappanásáról, az egykor fogékony értelmiségi rétegek elszegényedéséről és arról a fizikai kimerültségről, melyet a pénzhajsza okozott."7. Első megközelítésben magától értődőnek látszik, hogy a kultúrpolitika intézményes válságának kiéleződése (elsősorban az írószövetség működésének 1986-os zavaraira gondolok8) egy időre esik a művészetek és az irodalom piacosodásával, de óvakodjunk a kulturális folyamatok totális átpolitizálásának kínálkozó felszínességétől! Az az interjúsorozat, amit Beke László még 1980-ban készített9, arra figyelmeztet, hogy a Kádár-korszak szellemi pangásának nemcsak rendszer-specifikus okai voltak. Németh Lajos - az egyik beszélgetőpartner - néhány mondatát Idézem: „fenntartásom volt az avantgárddal szemben, hogy míg teljesen újat csináltak és rákapcsolódtak sok nyugat-európai, amerikai irányzatra, valahogy még a régi értékstruktúrában gondolkodtak egyértelműen."10 „Az új probléma inkább itt a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején jött, amikor az egész nyugati művészet - európai vagy amerikai művészet is - erősen önellentmondásos, válságos, önmagát pusztító, tehát az egész avantgárdnak a megkérdőjelező szakaszába érkezett."1 11 Hasonlóan vélekedett Perneczky Géza is: „[...] egy csomó dolog átrendeződött tíz év alatt, és ennek van egy közös platformja, egy közös iránya. [...] a legfontosabb az én szememben valamilyen spontán, flott, könnyed, graciőz táncolás, egy olyan, az értékelkötelezettség és értéktovábbadás, vagy értékteremtés gondját egyáltalán nem ismerő mentalitás, amit én Magyarországon az irodalomból se ismerek száz vagy kétszáz évre visszamenőleg."12 Nos, ez az ítélet más fényben tünteti fel a kultúra áruvá válásának problémáját is. Nem menti fel a rendszert, amiért az engedményeket tett a piaci elv érvényesülésének, de inkább a piac árukínálatának silányságát konstatálja. Ezt teszi Beke László másik beszélgetőtársa, Birkás Ákos is. Látlelete Németh Lajosénál is nyomasztóbb. Arra figyelmeztet, hogy a politika nemcsak a gazdaságban, hanem a művészetben is az exportképességet tekinti a legfőbb értékmérőnek, s ennek az a következménye, hogy „a Nyugathoz való viszony nem politikai, nem művészeti, hanem egzisztenciális kérdéssé válik."13 Nem tudom megítélni, mennyire dokumentálható a nyugati orientáció túlsúlyát állító tétele, az 62 1 Az írószövetség története, www.iroszovetseg.hu/old/tortenet.html 8 Ld. Vasy Géza: A nyolcvanas évek és az írószövetség közgyűlése 1986-ban. www.hitelfolyoirat.hu/sites/default/files/pdf/19-vasy.pdf 5 Maurer Dóra, Beke László: Látlelet - Prognózis. SUMUS, 2016. 10 l.m.:28.o. 11 Uo.:35. o. 12 Uo.: 36. o. 13 Uo.: 99. o.
