Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Kulin Ferenc: A Kádár-korszak kultúrpolitikájának politika-történeti háttere
A REMÉNY ÉVEI rendszerről, amelynek katasztrofális állapota hosszú időre meghatározhatja az ország sorsát. Hogy ezt kimondani is botrány? Legyen botrány! Lélekben erre készültem, s most kiderül, hogy a szerep, amit magamra vállaltam, egy moszkvai forgatókönyvbe is beleillik. S nemcsak a forgatókönyv szerzőit nem ismerem, hanem a 'darab' szüzséjét, műfaját, dramaturgiáját sem. A következő hónapok feszült várakozásban telnek, s végül is mi magunk provokáljuk ki az újabb ütközetet. Legépeltetjük, megszerkesztjük és nyomdába adjuk Bibó István magnószalagra mondott utolsó értekezését, melynek a szerző Az európai társadalomfejlődés értelme címet adta. A mű a marxizmus világnézeti alapjainak, filozófiai színvonalának és politikatörténeti hatásának mélyre hatoló elemzése és kíméletlen kritikája. Tudatában vagyunk annak, hogy provokációnkkal súlyos dilemma elé állítjuk a pártvezetést, ám éppen ez a szándékunk. Az állampárt tudomány- és művelődéspolitikája már régen lemondott ugyan a marxizmus monopóliumáról, de az utóbbi évtizedben a hivatalos ideológia uralmának hegemón pozíciója is megrendült. Bibó esszéjével nem egy szellemi partizánmozgalmat kívánunk tehát elindítani, hanem egy dicstelen történelmi szerepet játszott ideológia csendes kimúlását akarjuk konstatálni. A kultúrpolitika középkáderei a Bibó-kézirat nyomtatásának betiltását követelik, engem azonnali lemondásra szólítanak fel, de Aczél György ezúttal is kompromisszumos megoldást javasol. „Árnyékoljuk le" a Bibó-szöveg 'radioaktív' sugárzását egy kerekasztal-beszélgetéssel, amelyben néhány marxista tudós tárgyszerű kritikát fogalmaz meg a szerző - szerinte - pamfletszerű téziseivel szemben. Mit tegyek? Ha nemet mondok, rögtön visszautalja az ügyet a középkáderekhez, s akkor nekem úgy kell távoznom a munkakörömből, hogy Bibó a fiókban marad. Ezt pedig nem akarom. Megszervezem a 'marxista kerekasztalt', de ezzel sem tudom megmenteni Bibót. Amikor Aczél elolvassa Szűcs Jenő, Németh G. Béla, Szabad György és Ágh Attila beszélgetésének leírt szövegét, tulajdonképpen igaza van, amikor kijelenti: „Úgy látszik, Bibót nem lehet leárnyékolni." Kudarcot vallottam? Ma sem tudom igazán. De álljon itt két jelenet a 'végjátékból'. 1. jelenet Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes 1983. szeptember 16-én déli 12 órára magához rendel, hogy a nemzetközi helyzet bonyolultságára és a Magyar Népköztársaság külpolitikai érdekeire hivatkozva - átnyújthassa a felmentésemről szóló - a Tájékoztatási Hivatal elnöke által szignált - határozatot. 2. jelenet Mintegy tíz nappal e történet után Aczél György keres telefonon. Sajnálja, ami távollétében velem történt, de szeretné, ha megbeszélhetnénk, hogyan tovább az „adott helyzetben." Meghív a lakására, csábító ajánlatokat tesz (legyek színházigazgató, vagy hozzak létre egy politikatörténeti kutatócsoportot), de bárhogy döntök is, számíthatok a segítségére. Mivel egy pillanatig sem hiszek az őszinteségében, nem vállalok semmit. Meg vagyok róla győződve, hogy egyetlen konkrét politikai célja van: hogy elszigeteljen a Mozgó Világ betiltása ellen tiltakozó értelmiségi csoportoktól. Miként barátaimnak és munkatár- 58 saimnak, nekem sincs semmi kétségem afelől, hogy a leváltásomat ő maga rendelte el,
