Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Kulin Ferenc: A Kádár-korszak kultúrpolitikájának politika-történeti háttere
KULIN FERENC: A KÁDÁR-KORSZAK KULTÚRPOLITIKÁJÁNAK POLITIKATÖRTÉNETI HÁTTERE Beírunk majd 5-6 ezret, de ha nem csalódnak az olvasóitok, tízezret elébb-utóbb itt a Kossuth téren is eladok." Bonyolultabb hatalmi szerkezetbe csöppentem bele, mint aminőt korábban megismerhettem. Nemcsak azt kellett tudomásul vennem, hogy a sajtópolitikáért felelős pozíciók közötti szereposztás egyidejűleg igyekszik fenntartani a személy-központú hatalmi struktúrát (Aczél Györggyel) és a szellemi élet arctalan, adminisztratív irányításának gyakorlatát (Bajnok Zsolttal), ugyanakkor nyitni a kultúra piaci elvű szabályozása felé (Siklóssy Norberttel), hanem azt is, hogy a három szerepkör már nem illeszkedik egy szilárd, szigorú hierarchiába. Hogy ez a rendkívül képlékeny vezetés-technikai modell nem csupán a kormányzati mechanizmus végelgyengülésének tüneteit jelzi, hanem egy - a létező szocializmus impotenciáját leplező - rendszer-lombikbébi program bátortalan kísérleteiről is árulkodik, arról csak a következő években győződhettem meg. 1982 őszén a Mozgó Világ addigi történetének legválságosabb pillanatait éljük át. Bauer Tamásnak a novemberi számunkban közölt tudományos igényű tanulmánya, amely a KGST-t - gazdasági haszontalansága és várható politikai kárai miatt - a szocialista tábor leglátványosabb csődtömegének minősítette, kivágja a rendszer vészjelző berendezésének összes biztosítékát. A soron következő főszerkesztői értekezleten Köpeczi Béla kulturális miniszter így vélekedik: „a Mozgó Világ főszerkesztője ezzel a közleménnyel nem csupán közléspolitikai normáinkat sértette meg, hanem súlyosan ártott a Magyar Nép- köztársaság érdekeinek." Az apodiktikus kijelentés után meglepő bejelentés hangzik el: „Ha ezt a súlyos vétséget nem követi a sajtópolitika irányítóinak részéről határozott intézkedés, a Mozgó Világ normaszegő publikációiért a kulturális miniszter a továbbiakban nem vállalhat felelősséget." Aczél György összehívja az MSZMP Politikai Bizottsága mellett működő Elméleti Munkaközösséget, s felkéri tagjait, hogy külön-külön értékeljék a folyóirat általam szerkesztett számait. A 25 tagú tanácsadó testület mintegy 4/5-ös többséggel azonnali irányváltást javasol, s azt csak a főszerkesztői poszton történő személy- cserével látta megvalósíthatónak. Az elnökölő Aczél György nekem szegezi a kérdést: elfogadom-e az elhangzott bírálatokat. Röviden indokolt tagadó válaszom láthatólag meglepi, s váratlanul lezárhatónak nyilvánítja a Mozgó Világ ügyének szentelt napirendi pontot. Megköszönöm, hogy jelen lehettem, s amikor a ruhatár felé indulok, utánam jön, tüntetőén átkarol, s a körülöttünk lévők számára is jól hallhatóan ezekkel a szavakkal bocsátott útamra: „Ne vegye a szívére az elvtársak kritikáját, és ne hamarkodja el a döntést!" Majd félre vont, s most már halkabban, bizalmasan hozzá tette: „Ez a KGST-ügy most még nem zárható le. Tardos Márton elvtárs most ki fog menni Moszkvába egy tanácskozásra, s amikor visszajön, majd megbeszéljük a teendőket. Január első munkanapján reggel nyolcra jöjjön be az irodámba, addig pedig csak csinálja a dolgát!" A történetnek itt záruló fejezete is tele van szokatlan dramaturgiai elemekkel, de a január 4-i találkozón értem csak meg, hogy a Mozgó-botrány fordulópont a hazai sajtópolitika történetében. Miután Tardos Márton azzal a hírrel érkezik vissza Moszkvából, hogy ismerik, és „jól fogadták" Bauer Tamás tanulmányát, Aczél György nem látja indokoltnak, hogy kezdeményezze leváltásomat. Folytathatom tehát a szerkesztői munkát, de egy különös lelki egyensúlyzavar tüneteit érzem. Hogy is van ez? A szerkesztőtársaimmal úgy döntöttünk, hogy nem játsszuk tovább egy - ahogy ők mondják - „beilleszkedési zavarokkal küszködő író- és művészgeneráció" kirendelt ügyvédjeinek szerepét; ha pedig arra biztatnak, hogy nyílt lapokkal játsszunk, hát tessék: így gondolkodunk arról a szövetségi 57
