Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Keserű Katalin: A kanonizációról és az 1960-70-es évekről, melyeket fél évszázad után sem felejt el az, aki átélte
A REMÉNY ÉVEI ban már olyan új technikákkal is találkozhatott volna Németh Lajos, mint Paizs László varrásai, Konkoly Gyula összerakott képei, Altorjai assemblage-a, melyek az anyag- és technika-alapú művészettörténeti kategóriák átalakítására (például a festészet-szobrá- szat-grafika képzőművészeti ágazat-hármasa helyett ismét a kép illetve a tárgy létmódbeli kettősének és keveredésének megnevezésére) ösztönözték volna. Újabb szobrászi anyagokat is felfedezett volna a beton és gipsz nonfiguratív plasztikákban, melyek közül az előbbi a 70-es évek új köztéri szobrászaténak esélyeit növelte, míg az utóbbi a műtermi szobrászat lehetőségeit. (Németh a 2. Iparterv kiállításra sem reflektált, pedig ott újabb, élő műformákkal, a pécsi Mozgás '70-en pedig kifejezetten csak változásokat magukban hordó struktúrákkal és formákkal szembesülhetett volna.41) Ha csupán „a kép" szempontjából nézzük a Stúdió-kiállításokat, s Bak Imre, Balogh László, Karátson Gábor, Keserű Ilona, Misch Ádám, Siskov Ludmil útját követjük, akik közül 67-ben hatóságilag kizsűrizték Bak és Keserű képeit, megállapíthatjuk, hogy csak az ő következetességükön és az első (már nem kiállítás-rendezőknek, hanem) kurátoroknak nevezhető művészettörténészeken (Sinkovits, majd Romváry Ferenc) valamint az alkotók egymás iránti figyelmén múlt az a lávaszerű folyamat, mely a 67-es zsűri után teljesen megváltoztatta a magyar művészettörténetet. Ennek a változásnak a megtörténte egy csendesebb folyamat eredménye is, melyben a kiesett és kiesésre ítélt évtizedek nemzetközi művészetét és alkotói gondolkodását, gyakorlatát megtanuló vagy nem-hivatalos (nem nyilvános) filozófiájára, költészetére építő fiatalok mellett jelentős szerepük volt a választott mestereiknek, a művészeteken belüli és kívüli világ összekapcsolásának az akkor kísérletinek nevezett, elemi vizsgálódások és gesztusok, jel- és jelentésstruktúrák vagy az új (művészet)fogalmak állítása által. Mindez megerősítette magát a művészetet, a konkrétságát éppúgy, mint a kiterjeszkedését, s ennek következtében a világgal (környezettel, társadalommal stb.) való kapcsolatát, olyannyira, hogy éppen a művészet vált történelemformálóvá, felülírva a nemzetközi politikát is (lásd az 1968-as nemzetközi és a következő hazai eseményeket), az idézett mottó ellenére. Akadálytalanul, majd évtizedhatár nélkül bontakozott ki a következő évtizedben. Periodizáció tekintetében a „hatvanas évekről" mint művészettörténeti korszakról azonban máig nem született egyértelmű állásfoglalás. Ha az új és nemzetközi kitekintésű, tudatos művészetet értjük rajta, akkor a kezdete 1960 körül lehetne, tekintettel a művészeti (és nem a történelmi-politikai) eseményekre (Csernus-kör, Gruber-kör, Zuglói kör), a záró „határ" pedig kitolható a 70-es évek végéig. Miért? A 70-es évek A „70-es évekről", e lehetséges művészettörténeti fogalmat vitára bocsátó, áttekintő-ösz- szefoglaló kiállítás vagy konferencia még nem született. Németh 1980-ban „átmeneti évtizednek" minősítette, Nagy Ildikó - Keserű K. katalógus-bevezetője 1970-et határozottan 48 41 A kiállítás rekonstrukciójának katalógusában viszont az egyik szöveg tőle származik: Bevezető, 7990. In: Mozgás '70-'90. Pécs, Modern Magyar Képtár, 1990
