Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)

Keserű Katalin: A kanonizációról és az 1960-70-es évekről, melyeket fél évszázad után sem felejt el az, aki átélte

KESERŰ KATALIN: A KANONIZÁCIÓRÓL ÉS AZ 1960-70-ES ÉVEKRŐL, MELYEKET FÉL ÉVSZÁZAD UTÁN SEM FELEJT EL AZ, AKI ÁTÉLTE

színhelyén, a Műcsarnokban nyílik egy széleskörű áttekintés a korszak kevesebbet emlegetett művészeiről, Gadányi Jenőtől Karátson Gáboron át a határon kívüli magyar és egy sor vidéki (pécsi) alkotóig, mely ilyenformán a szélesebb értelemben vett magyar művészet kanonizációjának kérdéseit valamint a lehetséges regionális összefüggéseket is felveti. A konferencia pillanata tehát kihívó, és érdemes beszélni a témáról, melynek kano- nizálói elsősorban maguk az alkotók voltak, akik az akkori kezdeményezéseikből életművet építettek. Szerencsés lenne, ha ezt az ő jelenlétükben és részvételükkel tehetnénk.

A mai kérdés (jelen van-e s mi, ma és miként az 1960-70-es évek művészetéből) alapja azonban az MNG állandó kortárs művészeti kiállítása (Lépésváltás).8 Válaszom alapjai pedig a korszakról szóló korábbi kiállítások, katalógusok és kritikáik. Beleértve a látottakkal - meggyőződésem szerint - kanonizációs szempontból is foglalkozó művészettörténész, Németh Lajos írásait.

1.

A napokban új modern és kortárs művészeti múzeum nyílt Indonézia fővárosában. 25 évnyi készülődés után és eredményeképpen. A gyűjtemény fele indonéz, másik fele a világ többi részéből származik. A nyitás napján nyilvános beszélgetés is zajlott a művészekkel, és ezt követően egy sor hasonló rendezvényt terveznek. A gyűjteményből a nyitó kiállításra került 69 mű alkotói közül a legismertebbeket kiválasztva9 nehezen derül ki, mit tekintenek ma ott modernnek és mit kortársnak, de most nem is ez az érdekes, hiszen a korszakolásnál, mely ugyancsak lényeges tudományos munka azért, hogy egyszerűbben tudjunk beszélni a művészetről, fontosabb a tárgy: maguk a művek, melyek emlékezetben tartásáért folyik a kanonizáció.

De tényleg így van? Például egy Calder-mobil mindenkit elvarázsolhat: kortalannak mondható - és a művészettörténeti korszakolás nem éppen ettől fosztja-e meg, amikor a műalkotások esetében is fontosnak tekinthető, historikus szemlélet jegyében a történeti időhöz köt valamit? Bizonyára nem, hiszen a „közelítő" időmeghatározással kapukat is nyit. S vajon a kanonizáció gyakorlata? Az említett 13 művészt azért ismerjük, mert ott vannak minden múzeumban, kézikönyvben; hivatkozási alapjai a másokról is szóló publikációknak; oktatjuk őket, s más módokon is részei az emlékezetünknek. Közülük 6 (De Kooning vagy Ad Reinhardt, Mark Rothko és A. Warhol, James Rosenquist, Robert Rauschenberg) azok közt is számon tartható, akik a 60-as években - úgymond - hatottak a „fiatal" magyar művészetre. Megjegyzem, már mind meghaltak (2 még abban az évtizedben). A 20. század művészetét illetően azonban standardnak nevezhetők (a nyelvi tisztaságuk okán, és a nyelvük különbözőnek látszik10 11), s ezzel segítik az eligazodást (például utalnak a saját, felismerhető tradícióikra), összefüggéseket tárnak fel, melyek a művészet természetébe - azaz az emberébe, a világéba - engednek betekintést,11 és tudástestet képeznek a történelemről is.12

8 „A kiállítás kurátora: Petrányi Zsolt"

9 AD Reinhardt, Ai Weiwei, Andy Warhol, Antony Gormley, Damien Hirst, Gerhard Richter, James Rosenquist, Jean- Michel Basquiat, Mark Rothko, Robert Rauschenberg, Sigmar Polke, Willem De Kooning, Zao Wou-Ki

10 formailag figurativ és nonfiguratív, megjelenítési módját tekintve expresszív és tárgyilagos, eszközeik festőiek, tárgyak és grafikaiak

11 hagyományos és autonóm, konkrét és metamorfózison átmenő

12 Szegedy Maszák Mihály: The Rise and Fall of Literary and Artistic Canons. In: Neohelicon XVII (1990) 1. 129-159 : 39