Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Keserű Katalin: A kanonizációról és az 1960-70-es évekről, melyeket fél évszázad után sem felejt el az, aki átélte
A REMÉNY ÉVEI Szerencsés lenne, ha a magyarországi művészet is hasonlóan állna a szemünk előtt. (Ez a művészettörténet és -írás egyik célja.) Más aspektusból tekintve az említett 6 egykori, amerikai művészre: közülük 3, azaz a fele európai származású volt (Warhol, Rothko és De Kooning)! A többi, az indonéziai együttesből általam kiemelt kiállító közül négy 1960 körül született, egyikük (ma is) kínai (Ai Weiwei), 2 angol (Antony Gormley, Damien Hirst), s csak 1 (volt) amerikai (Jean-Michel Basquiat). Származásuk azt mutatja, hogy a nemzetközi összefüggésekből összeálló amerikai hegemónia a következő évtizedekben megszűnt, s a különböző kontinensek (az európai és az ázsiai) sajátosságai kezdtek érvényesülni, nem beszélve az eddig fel nem sorolt, a közbeeső idő további 3 (2 európai /Gerhard Richter, Sigmar Polke/ és 1 azzá lett /Zao Wou-Ki/) szereplőjéről. Azaz Európa maga is, megint megjelent a térképen, a világ sokfélesége pedig a művészetben. Hogy ők mind egy ázsiai múzeum illusztris szereplői között vannak ma, Ázsia és konkrétan az ázsiai gazdaság feltörését mutatják, hiszen az anyag gyűjtője és a múzeum alapítója egy, az 1960-as években született, nemzetközileg elismert üzletember. Azaz: művészettörténet és gazda(g)ság szorosan együttműködhet az értékek fennmaradásában és kiválasztásában, amíg még így, együtt léteznek. A tárgyegyüttes arra is utal, hogy a nemzetközi-globális művészeti szcéna mai középgenerációjának meghatározó élménye az (amerikai) pop art ill. a nonfiguratív festészet (az 50-60-70-es évekből) és az, ami közvetlenül utána keletkezett a világban, beleértve ebbe a „helyi árnyalatokat, kezdeményezéseket" is. A „szcéna" további átalakulását politikai - történelmi fordulatok befolyásolták és befolyásolják ma is (posztkoloniális helyzet). Ezek következtében azonmód új művészeti biennálék szerveződtek: csak Ázsiát tekintve Szöulban, Gwangjuban, Isztambulban, Beirutban, az indiai Kochiban, az indonéz Jakartában; Yokohamában pedig egy triennále. Negyed százada zajlik a világ újra-felfedezése, a különbözőségeké is, és közben folyamatos a globalizáció, mely nem kívánja a helyi értékeket felfedezni, identitásképző erejüket megtartani. A nemzetközi szcénába mégis bekerülnek olyan művészetek, melyeket a még nem posztkoloniális korban nem ismert/nevezett meg a szcénaformáló nyugati világ, legfeljebb a lokális(?), hagyományos(?), vallásos(?), avíttságra utaló jelzőkkel illetett. A posztkolonializmus másik oldala a korábbi gyarmatosítók politikai/történelmi önvizsgálata, mely a nyugati identitást erősen felforgatja (lásd például a ruandai népirtás ügyét13), ill. társadalmi jellegű, politika-kritikai művészetet eredményez, erkölcsi alaptörvényekre hivatkozva.14 (Az önvizsgálatot követő bocsánatkérésnek ma már ugyancsak van - nem csak kulturális és politikai, de - művészeti hagyománya is.15) kép Azaz a társadalmi hagyomány, melyet közösségek-társadalmak-népek máig élőként őriztek meg, gazdagodik, és az együttélés feltételévé válhat. A most összegzett kanonizációs tényezők természetesen nem ismeretlenek. Szegedy- Maszák Mihály összegezte őket idejekorán, azaz a rendszerváltáskor, feltételezhetően azért, hogy egy kibicsaklott hazai folyamat nemzetközi útra térjen, mielőtt ismét kibicsak13 és a vele kapcsolatban megnevezett újabb politikai kultúrát (Genocide Diplomacy). In: John Giblin: The Performance of International Diplomacy at Kigali Memorial Centre, Rwanda. JOURNAL OF AFRICAN CULTURAL HERITAGE STUDIES, 2017. Sajnos, Kelet-Európára ez még nem vonatkozik. 14 hagyományai ismertek például Goyától Manet-n át az 1960-as évek művészetéből is '5 SI-LA-GI: Bocsánatkérés, 2006-7 40
