Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Csáji Attila: A „remény évei” és a lemaradás komplexus
A REMÉNY ÉVEI A Magyar Nemzeti Galériában, és különösen majd az új helyére költöző Galériában alapvető elvárásnak kell annak lennie, hogy komoly átgondolással létrehozott szakember-csoport alakítja majd ki az új kortárs művészeti tárlatot, amely a magyar művészetben kiemelkedő jelentőségű Európai Iskola egyik alaptézisére: az egyetlen művészeti mérce elvetésére, a szintézis igényre, a helyi értékekre való érzékenység természetes vállalására kell, hogy épüljön. Az Európai Iskola viszonylatában szinte magától értetődő természetességgel valósította meg ezt Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér stb. munkássága. El kell dobni az érzékelési és értékelési mankót, mely az utóbbi évtizedekben oly gyakran ilyen torzulásokhoz vezetett, és el kell végezni a munkát, amely egy egészségesebb és összetettebb szemléletű kanonizáció kialakulását segíti elő. Komoly nemzetközi avantgárd múltú művészeknél, pl. Kepes Györgynél már évtizedekkel ezelőtt megfogalmazódott, hogy „a formai forradalmak, a formákkal és technikákkal való játékos szeretkezések után eljött az ideje az elmélyedtebb hűségeknek." A tükörlények piedesz- tálra állítása helyett az „elmélyedtebb hűségű", autonóm egyéniségekre való rátalálás vált egyre fontosabbá. Kétségtelen, hogy ez a nehezebb út, ahol a trendek mankója kevésbé segíti a járást. Egy-egy kortárs (azaz az utolsó 60-70 év) művészetét bemutató tárlat esetében különösen fontos a főkurátor politikai elfogulatlansága, elmélyült tudása, sokrétű érzékenysége, a kurátor-társaival való konzultálás igénye és a széleskörű közös munka. A II. világháborút követő évtizedek, az un. kortárs művészet bemutatására csak komoly csoportmunka lehet képes. A Lépésváltás c. kiállítás hiánylistájának bemutatása nem az én feladatom, csupán néhány hiányra szeretném felhívni a figyelmet. Talán meglepődnek, hogy a mediális kutatás egyik elkötelezett képviselője hiányolja a hagyomány egyenes folytatásának a bemutatását, pl. az Alföldi Iskolát. Jellegzetes helyi értékek születtek benne, mégis teljesen hiányzik a bemutatott anyagból. De folytassuk. A háborút követő évek legjelentősebb művészeti csoportosulása, az Európai Iskola megjelenik ugyan, de nem súlyának megfelelően. A szintézis igényének felismerése elsikkad, ami nagyon árulkodó momentum. Alapvetően összetett az Európai Iskola művészeinek nyitottsága. Művészetükben a világ vizuális irányzataira, változásaira való figyelmet, a helyi hagyományok iránti érzékenységet, és a teremtő erő felszabadítását élik meg. így váltak autonóm egyéniségekké. Vajda Lajos, mint alap és Korniss Dezső, Bálint Endre, Vajda Júlia és mások. Amikor a SZÜRENON csoport tagjait válogattam össze - sokszor szinte a semmiből - az ilyen autonóm egyéniségek lehetőségét kerestem és az autonómia megerősítését próbáltam szolgálni. A globális és a lokális értékek szintézisének lehetőségét. Nem stílusegységre törekedtem, hanem az alkotókban rejlő teremtő erő felszabadítására. Csutorosra, Pauerre, Türkre, Prutkayra, llyésre, Harasztyra vonatkozott ez elsősorban. Tehát az akkori fiatalokra s csak részben azokra, akik már kész egyéniségként csatlakoztak a laza társasághoz, mint Lantos Ferenc, Karácsony Gábor, Veres Pál vagy Pap Oszkár. Az autonóm egyéniségek kiteljesítését szolgálták a beszélgetések is, melyek gyakran műhelybeszélgetéssé alakultak. Az akkor csaknem ismeretlen fiatalok az évek alatt kiteljesedve különálló egyéniségekké váltak, sajátos életművekkel, eltérő formavilággal. Mindezek észrevétele szintén hiányzik a kiállításról, mint maga a SZÜRENON is. A kiállításról kifelejtődik a kinetikus művészet is, noha komoly esemény volt a SZÜRENON révén Haraszty István berobbanása a művészeti életbe, és munkássága nem véletlenül 18
