Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
A REMÉNY ÉVEI Ságokat. Végül Halászékat úgy tudták semlegesíteni, hogy 1976-ban felszólították őket, hogy emigráljanak. Újabb fordulópont: 1975 Mint látható, a hetvenes évek közepére egy összehangolt támadás eredményeképpen az amatőr színházak legtöbbje vagy megszűnt, vagy ellehetetlenült, vagy „csupán" megtorpant. Ezt az aktivitást nem csak a „másként gondolkodásnak"az előadásaikban fellelhető csírái váltották ki, hanem egyrészt a színházi formanyelv megújítási kezdeményei, ami leginkább a hivatásos színházi szakmát zavarta, másrészt az, hogy ezek az együttesek játszóhelyüket találkozások és eszmecserék helyévé is tették. Ahogy az Egyetemi Színpad a hatvanas évek elejétől - tehát nem sokkal '56 után! - az értelmiség egyik legfrekventáltabb és legfontosabb találkozóhelyévé vált, az amatőr színpadok körül is kialakult az a fórum, amelyet ugyan ellenőriztek az illetékesek, mégis egyfajta nyitottabb diskurzus lehetőségét, áttételesen a nem kívánatos, ma civilnek mondott közösségek formálódására adtak lehetőséget. Az amatőr színházak természetesen nem elszigetelten működtek, számos találkozási pont adódott a képzőművészekkel, filmesekkel és muzsikusokkal. A legerősebb hatást a színháziakra a filmek tették; Jancsó Miklós szemlélete, újításai például konkrétan kimutathatók az akkori színházi előadások jó néhányán, arról nem is beszélve, hogy maga Jancsó két filmjét, a Fényes szeleket és a Még kér a népet (Vörös zsoltár címen) színpadra is állította a 25. Színházban. Új Zenei Stúdió néven 1970-ben lépett fel a fiatal kortárs zeneszerzők csoportja (többek között Jeney Zoltán, Vidovszky László, Sáry László, Eötvös Péter), amelynek tagjai közül páran szoros kapcsolatba kerültek a színházakkal is, elég, ha Jeney és Sáry kísérőzenéit vagy Vidovszky és Nádas Péter egymásra találást említem a Találkozás című dráma kapcsán. A képzőművészek és a későbbi neves díszlettervezők több szálon is kapcsolatba kerültek a színházzal. Az első nyilvános happeninget az Egyetemi Színpadon lehetett látni (Szentjóby Tamás, 1967), Halász Péter lakásszínházának állandó látogatója, esetenként közreműködője volt Szentjóby, Hencze Tamás, Major János, Galántai György, Körner Éva, többen maguk is készítettek előadásokat vagy tervezőként részt vettek különböző együttesek életében (Rajk László, Najmányi László). Új rendező generáció Az amatőr színházi közegben lezajló folyamatokkal párhuzamosan jelentős fejlemények történtek a hivatásos színház világában is. A hetvenes évek elejétől olyan fiatal rendezők kerültek vidéki színházakban vezetői pozícióba, akikre erősen hatottak az amatőr színházakban látottak, az azok által közvetített jelenségek, és ez a hatás beépült az ő kőszínházi munkáikba, azaz sok tekintetben ők vitték tovább azt, ami az amatőr színházak szintjén megakadt. Zsámbéki Gábor és Székely Gábor 1971-ben lett a kaposvári, illetve a szolnoki színház főrendezője, majd igazgatója, Ruszt József pedig 1972-től Kecskeméten. Nemcsak Ruszt, Zsámbéki is dolgozott az Universitas Együttessel. Akárcsak Babarczy László, aki 1973-ban szerződött Kaposvárra. Őt követte Ascher Tamás, akire döntő hatást gyakorolt az amatőr színházi tapasztalatainak sora éppen úgy, mint Halász lakás színházának közössége, illetve Ács János, aki a Szegedi Egyetemi Színpad vezető színésze is volt. (A legendás Marat halála 180 rendezése e korszakának is a lenyomata.) Kaposváron bontakozott ki és teljesedett ki Pauer
