Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)

Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek

NÁNAY ISTVÁN: EGYETEMI SZÍNPADOKTÓL A TÁNCSZÍNHÁZAKIG

rajza lett. A Reflex Színpad elsősorban a kor legelterjedtebb, mimetikus oratóriumnak nevezett amatőr színpadi műfajában hozta létre a többnyire kényesnek számító problémákat taglaló produkcióit. Több előadásukat betiltották, mint A völgy felett lebegő lány című Che Guevera-műsorukat (1971) vagy az allegorikus Passiót (1974). A Manézs Színpad elsősorban olyan komplex kifejezési formát keresett, amelyben a szó mellett a mozgás, a látvány és a zene egyenrangú hatáselem, ez a törekvésük már az első, több fesztiválon is díjazott előadásukban, a Négerek imájában (1972) megjelent, és a legérettebb formában a Sámánénekben (1974) nyilvánult meg. Mindegyik együttes életében a hetvenes évek közepén törés következett be, hol radikálisabban (Éless Béla eltávolítása Tatabányáról), hol a háttérből foganatosított ráhatásokkal megnehezítették vagy egyenesen ellehetetlenítették e csoportok működését. Egyesek megroppantak, mások új megnyilvánulási lehetőséget keresve igyekezetek túlélni.

Az Orfeó Együttes és a Kassák Stúdió

A hatóságok legéberebben az Orfeó együttesekre és a Kassák Stúdióra figyeltek. 1972- ben többhónapos támadássorozat indult az Orfeó ellen azzal a váddal, hogy a bábosok vezetője, Malgot István szobrász kommunába kényszerítette és megrontotta a csoportjában dolgozó fiatalokat. Bár a vádaskodás elült, az együttes szétesett, a csoportok eg- yike-másika megszűnt, és a bábosok meg a Stúdió K. nevet felvevő színjátszó stúdió külön folytatta munkáját. Nem sokáig, mert egyetlen helyen sem tudtak hosszabb ideig megmaradni, ugyanis a hatóságok mindenütt elérték, hogy a befogadó intézmények megszűntessék a csoportok fenntartását, már pedig e nélkül akkor egyetlen művészeti együttes sem egzisztálhatott.

A Stúdió K évekig nem lépett fel nyilvánosan, csak a pilisborosjenői közös házuk padlásán kialakított stúdió terükben kísérleteztek, s ennek eredményét időnként meghívottak előtt megmutatták. 1975 után térhettek vissza a fővárosba, s ezt követően születtek meg az Universitas Együttes sikereihez hasonló, nemzetközileg is nagyra értékelt produkcióik a Woyzeck (1977), A Balkon (1979) és a Leonce és Léna (1980). Bár az utolsó premiert követően nem sokkal a színészek külön utakon próbálták folytatni művészi és egyéni életüket, Fodor újra megszervezte az együttesét, és mint közismert, kisebb megszakításokkal a Stúdió K. máig az alternatív színjátszás egyik legjelentősebb bázisa.

Halász Péter együttesét Molnár Gál Péter kritikus „kellemetlen színháznak" nevezte. Sok szempontból jogosan, hiszen a Kassák Színház minden színpadi és befogadói megszokást megkérdőjelezett. Előadásaikat térszínházi formában játszották, ez a játszóknak is, a nézőknek is új szituációt jelentett, produkcióikban nem volt vagy lényegtelenné vált a történet, dominált az asszociatív dramaturgia, valamint a látvány és zene együttese. Előadásaik mindegyikét problematikusnak ítélték a hatóságok, de A skanzen gyilkosait (1972) - amelyben meztelenség, egy vörös drapéria (amit az ellenőrök a szovjet zászlónak véltek) megtiprása, nyers tojások emberi fejen történő szétloccsantása és ehhez hasonló akciók voltak - már a be is tiltottak. Ettől kezdve Halászék lakásszínházként léteztek, kvázi illegalitásba kényszerültek. Ez nem akadályozta meg őket abban, hogy időnként nyilvános akciókat ne csináljanak - a legnagyobb visszhangot az 1973 nyarán a Balaton- boglári Kápolnatárlat keretében tartott háromnapos K/ng-Kong-happeningjük váltotta ki, ami heves támadásra késztette a Népszabadság bűnügyi újságíróját, s nyomában a ható179