Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
HARIS LÁSZLÓ: HOZZÁSZÓLÁS kritika és a művészettörténet tudományának tiszte. Nem arról van szó, hogy egy Kertész fotó hatvanszor annyit ér-e, mint egy Tihanyi grafika, vagy csak húszszor annyit, vagy esetleg nem is értőbbet, hanem arról, hogy egyáltalában mű-e a fénykép. A fotográfia helyzete a második világháború utáni évtizedekben jelentősen megváltozott a világban. Elnyerte normális, méltó helyét a vizuális művészetek sorában, ahova mindig is tartozott. Ez a folyamat a háborút követő konszoli-dáció utáni 20-25 év alatt játszódott le a világ szabadabbik felén, s nagyjából a 70-es évek elején, közepén ért véget. Nagy munkát kellett elvégezni ahhoz, hogy a fotográfia kezelhető legyen a művészettörténet és a múzeumok többszáz éves rendszerében. Ki kellett dolgozni egy új tudományág, a fotó-muzeológia alapjait, módszereit. Meg kellett ismerni, újra kellett tanulni a rég elfelejtett fotográfiai eljárásokat, hogy a fotók raktározását, restaurálását képzett szakemberek tudják végezni. Természetessé kellett, hogy váljon, hogy az egyetemeken tanítják a fotótörténetet és hogy a végző művészettörténész hallgatóknak ne csak arról legyen fogalmuk, hogy mi a különbség a fresco és a secco között, vagy hogy mi a hidegtű, vagy az aqua-tinta, hanem felismerjenek egy daguerrotipiát, tudják nagyjából, hogy hogyan készül a carbo pigment kópia és mi a cianotipia. És legyen fogalmuk arról, menynyit ér egy vintage kópia André Kertész párizsi éveiből. A hetvenes évek-ben már nemcsak az új iránt fogékonyabb múzeumok, mint a MOMA, vagy az akkor alapított Ludwig Múzeum, hanem a méretük miatt eleve konzervatívabb óriások is elkezdték a fotográfiai műtárgyakat gyűjteni. Ekkor lett jelentős, nagy értékű és szakszerűen kezelt fotóművészeti gyűjteménye a Louvre-nak, a londoni British Museumnakés a Newyorki Metropolitain Museumnak. És mi közben mit csináltunk? Hát igen, mi közben építettük a Felépíthetetlent. A magyar kultúrpolitikában valahogy kimaradt a fotográfia fejlődésének ez a huszonöt éve. Hogy miért, mi benne a logika, azt most ne kutassuk. Már csak azért se, mert valószínűleg nincs is benne logika, legalábbis nem több, mint a vasbányászat nélkül felépítendő „vas és acél" országában, vagy a dús termést ígérő hortobágyi „gumipitypang" ültetvényekben. Egyszerűen sorsunk, illetve sorstalanságunk hozta így. Ne feledjük, hogy a később Kínában diadalra vitt kulturális forradalom 1949-ben nálunk is nagy lendülettel indult. Nem az volt a kérdés akkor, hogy kell-e tanítani az egyetemen a fotográfiát, hanem az, hogy lehet-e Giottot tanítani, lehet-e, szabad-e a Szixtusz kápolna freskóit elemezni művészettörténész hallgatók előtt, vagy hogy elmozdítják-e állásából a bátor professzort, aki ki merte jelenteni, hogy Aba Novák Vilmos zseniális festő volt. 1956-ban ugyan megalakult a Magyar Fotóművészek Szövetsége, de a képző-művészektől elszigetelten csak belterjesen tudott fejlődni. Mint a szegény ro-kon, akit nem engednek be a gazdag ház lakomájára. Ilyenkor a kirekesztett nemcsak éhes marad, hanem elesik attól is, hogy megtanulja a gazdag rokonok szokásait, részese lehessen élményeiknek, gondjaiknak. Tudjuk, minden hasonlat sántít, az a hasonlat szerinti „gazdag ház", a képzőművészet is épp elég gonddal küszködött akkoriban, az a bizonyos lakoma sem volt valami fenséges, a veszteség nagy részét mégis a fotográfia szenvedte el. A hetvenes évek után voltak változások ezen a területen is. Létrejött a Magyar Fotográfiai Múzeum Kecskeméten, elkezdték tanítani a fotográfiát az Iparművészeti Főiskolán (ma: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), voltak fontos fotókiállítások hagyományosan képző- művészeti kiállító helyeken; a Műcsarnokban, a Nemzeti Galériában, az Ernst Múzeumban. Sőt a Nagymező utcai volt Ernst Múzeum ma Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ. 173
