Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Pataki Gábor: Hiátus és folytatás - az Európai Iskola és a 60-as évek
A REMÉNY ÉVEI 4. A korszerűnek mondott „élenjáró amerikai és nyugati példa", az ún. Új Művészettörténet viszont egyenesen tagadja a képzőművészetek autonóm értékeit. Ehelyett utólag olyan szociológiai, politikai, gender és egyéb külső szempontokat igyekszik ráerőltetni a művekre és a művészekre, amelyek e művek születése és önálló élete idején kifejezetten művészetidegennek számítottak.5 5. Ráadásul a mai napig fennmaradt a fotó- és az egyéb képzőművészek között egyfajta kettős mérce- sajnos, a progresszív fotóművészet művelői és propagálói körében is.6 Az persze abszolút rendben van, hogy esztétikai szempontból nem kell tudomást vennünk a korabeli hivatalos, szövetségi, ún. „művészi fotográfiáról".7 De az miért van, hogy sokan a progresszív művészeti szcénán belül a fotót használó képző- és egyéb társművészek (költők, zenészek, építészek, filmesek stb.) fotómunkáit szinte kritika nélkül elismerik, miközben a fotográfusok ugyanilyen szellemiségű munkáiról és a sikereikről úgyszólván tudomást sem vesznek?8 6. E felemás helyzet legnagyobb vesztesei az 1956 és 1965 közötti évtizedben született - immár igencsak korosodó - középnemzedék. Ők azok, akik korábban még nem, manapság pedig már nem kapták és kapják meg azt az elismerést, ami a munkájuknak kijárt volna.9 7. A nyugati nagy közgyűjtemények vezetőiben és kurátoraiban ma már van némi hajlam és nyitottság rá, hogy fölülbírálják elődeik neokolonialista szemléletű, szűkkeblű gyűjteményi politikáját. Ezt azonban nekünk kellene kiszolgálnunk korszerű, de autonóm, nem pedig a globalista közhelyeket fölböfögő feldolgozásokkal - éspedig angol nyelven. A nemzetközi szakirodalomnak ugyanis ez a közös nyelve, nem a magyar. 8. Mindezt a faramuci helyzetet szimbolizálja az a tény, hogy Magyarországon, BrassaT, Capa, Kertész stb. hazájában, a Képzőművészeti Főiskolán (ma már Egyetemen) sohasem volt és ma sincs fotóművész szak, de még csak szakirány sem. Bár még az is könnyen lehet, hogy ez nem is olyan nagy baj.10 Leginkább ezekről a kérdésekről volna jó szót ejtenünk. 5 Az Új Művészettörténet - melyet nálunk a legkorszerűbb művészetelméleti iskolának iparkodnak beállítani - Nyugaton már lejárt lemez: eltemették. Lásd Kristina Jőekalda beszámolóját a 2012 márciusában rendezett After the New Art History konferenciáról: https://arthistoriography.files.wordpress.com/2013/12/jc3b5ekalda.pdf. 6 Ha mondjuk az FMK-ban vagy külföldi kiállításokon netalán összeismerkedett is egy-egy fotó- és egyéb művész, az olyasmi volt, mint a közmondásos lengyel-magyar barátság - amit valahogy a lengyelek mintha jobban számon tartanának. 7 Ettől még kultúrtörténeti szempontból lehetnek érdekesek. 8 Jól tükröződik ez pl. a Ludwig Múzeum vagy a Nemzeti Galéria gyűjteményének összetételében. 9 Bővebben lásd Szilágyi Sándor: Fotografializmus. In: Fotó/művészet, az Új Művészet melléklete, 2017/1, március, 22-27. o. 10 A 2000 előtti magyar progresszív fotográfia képviselői jórészt autodidakta fotóművészek - vagy erre a területre komolyabb fotográfiai előtanulmányok nélkül átkalandozó társművészek - voltak. Talán nem túlzás, ha a szemléletük frissességét és vitalitását épp ennek a ténynek: az autodidakta mivoltuknak tudjuk be. Az érem másik oldala: ma már meglehetősen sok egyetemen és főiskolán lehet fotográfiát tanulni, ám ez nem igazán tükröződik vissza a művek színvonalán; manapság egyfajta „globálreál" szemlélet az uralkodó, melynek legfőbb szószólói a művészeti egyetemek és főiskolák. 162
