Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Rózsa T. Endre: A kisebb folyók a nagyobbak felé sietnek
RÓZSA T. ENDRE: A KISEBBEK FOLYÓK A NAGYOBBAK FELÉ SIETNEK Művelődési Házban nyílt Szürenon kiállításon, amit Csáji Attila rendezett, 14 alkotó vett részt. Az Iparterv II. kiállítása az előző javított kiadása, 4 újabb csatlakozóval. Ha a generáció minden komolyabb neoavantgárd művészét számításba veszünk, százan sem kerülnek be a magba, és az élen a vártnál kevesebben haladnak. Sőt. Idővel még tovább szűkült a magyar neoavantgárd mérvadó elitje, ennek részletezésére azonban nincs módom kitérni, helyhiány miatt. Majd máskor. Az Iparterv és a Szürenon résztvevői közül néhányan minden további nélkül helyet cserélhettek volna egymással, nem léteztek merev stíluskorlátok és mindez nagyban elősegítette a szintetizáló R-Kiállítás létrejöttét. A valós különbséget inkább Sinkovits és Csáji kiállításrendezői felfogása okozta. Sinkovits Péter az általa szervezett tárlatokat az aktuális nyugateurópai és amerikai irányzatokhoz akarta felcsatlakozni. Az ambiciózus szándék azonban önmagában kevés és a későbbi pályaképek csak részben igazolták vissza az eredeti szándékot. Erre sincs itt mód kitérni, bármennyire fontos lenne a Laknertől Szentjóbyig, Majortól Henczéig stb. húzódó színképeket egyesével értelmezni. Mint az előzőt, szintén majd máskor. Sinkovits erősége a stílusválogatás magabiztosága volt, de akadt egy rendkívül gyenge pont. A pop-art a Nyugaton, és különösen az Egyesült Államokban kibontakozott fogyasztói társadalom és tömegkultúra ellenében fogalmazta meg önmagát. A magyar hiánygazdálkodás és „szocialista" kultúrpolitika akkori közegében éppen a pop art lényege bizonyult értelmezhetetlennek. Contradictio in adiecto. Adekvát példa erre Siskov Ludmil, aki 1969-től Ausztriában folytatta elkanyarodó pályáját. Hozzáteszem, hogy már '68 tavaszán rendezett Sinkovits egy célzottan pop artnak elgondolt kiállítást Lakner László, Major János, Maurer Dóra és Pásztor Gábor résztvételével de erre a tematikai tévesztésre sincs hely kitérnem. A formai modor honosítása tartalmi reflexivitás nélkül üres halmaz. Sinkovits koncepciójával szemben Csáji az organikusabb magyar hagyományokra is akart támaszkodni, nem teljesen sikertelenül. Legjobb példa erre Csutoros Sándor, akinek szug- gesztív személyisége színészként is megállta a helyét Bódy Gábor és Bereményi Géza filmjeiben. A Szürenon-válogatás két tagja bizonyult nagy telitalálatnak. Pauer Gyula és Haraszty István életműve az újabb magyar képzőművészet megkerülhetetlen fejezetévé vált és ez igen hamar, már az R-Kiállításon bebizonyosodott. Egy felolvasóest is kapcsolódott a Szürenonhoz. Akkoriban fordítottam magyarra Picasso két színdarabja közül az egyiket, a címe: A farkán csípett vágy. Csáji Attila meghívott, hogy a Szürenon nyitvatartása alatt olvassam fel nyilvánosan Picasso abszurdját. Példányt sem kértek be elbírálásra, maga cím már elégnek bizonyult, hogy betiltsák az estet. Végül Csáji szívességéből a lakásán tartottam meg a felolvasóestet, óvatosan megválogatott közönség előtt. A német megszállás alatt sínylődő Párizsban írta Picasso szürreális darabját. Groteszk szövege a szerelemről, a hidegről és az éhségről szól. 1944 tavaszán adták elő Michel Leiris lakásán, Albert Camus rendezte, Jacques Lacan, Henri Michaux és Georges Braque segítségével, és mások mellett Jean-Paul Sartre, Raymond Queneau és Simone de Beauvoir szerepelt a darabban. A hangadó párizsi értelmiségiek eme kompániáját Brassai örökítette meg híres csoportképén. Körben állnak többen, Sartre a földön ülve pipázik, Camus guggol, a csoport közepén Picasso szembenéz és Kazbek nevű afgán agara a fenekét mutatja a kamerának. A színdarab szövegének szemantikája a festészetre és a szobrászatra utal, az egyik szereplő cím szerint is említi Az avignoni kisasszonyokat.
